Sub specie aeternitatis

A legtökéletesebb útvesztő a sivatag.
Huzatos hely. Láthatatlan folyosóin
orkánok és hurrikánok tombolnak,
csak a közepén honol ismerős csend.
A vihar szeme kívülről nézve senki
földje, belülről világok találkozási
pontja. Ott találok rád, félig-ember,
félig-isten alakban, legyen a neved:
Szépség. A minotauroszokat (régóta
sejtem) nem a rusnyaságaik miatt
rejtegetik. A halandók elindulnak
megkeresni önmagukat, de nem
tudnak mást, csak kérni, emlékezni
vagy felejteni. Van, ki cukrot kér,
van, ki kenyeret. Some dance to
remember some dance to forget.
A határmezsgyén lelek rád, a jóról
és a rosszról alkotott fogalmakon túl,
ott, ahol a lemondást tanulom. Nem
vihetlek magammal az árnyak közé.
Az örökkévalóság felől nézve minden
kötelék egy lerakandó teher. Kislány-
koromban szerettem a fényképek
recés szélén végighúzni az ujjamat.
Ma már ehhez sem ragaszkodom.

A kép forrása: http://salkedus.com.ve/blog/palabras/dos-laberintos/

Kategóriák: Vers.

Egy hozzászólás

  1. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    “ott, ahol a lemondást tanulom”
    Jó lenne LEGALÁBB EGY lerakandó terhet magunkkal vihetni…

Vélemény, hozzászólás?