Arctalan

amit leírok, meghatároz,
pedig én határozottan
nem vagyok azonos magammal,
legalábbis az általam ismert
és birtokolt résszel nem.
az a baj, hogy túl komolyan veszel –
pedig én csak halálosan vagyok az
és mindig csak játszom –
egyszer azt gondoltam,
szobrot faragok magamból,
de a kihullott szilánkok
és törmelékek felsebeztek
és rádöbbentettek,
hogy távolabbra estem magamtól
mint alma szokott a fától –
így nem vagyok beilleszthető
a jelenembe – arcom sem illik rám.
másszor betapasztottam volna
bennem a vákuumot, az űrt,
azt az isten alakú nyomot,
melyből mindig hiányoztam,
de a sár csak rám száradt,
és törmelékként omlottam
önmagam helyére, éppen oda,
ahol eddig még sohasem voltam.
ha majd feljebb jutok, lenézek és
mosolyomat felhúzom az arcomra –
talán ilyen lehet a megérkezés?

Kategóriák: Vers.

4 hozzászólás

  1. Banfai Zsolt szerint:

    Köszönöm drága Mari a megjelenítést! Ölellek. 🙂

    1. Pethes Mária szerint:

      Én köszönöm, Kedves Zsolt, hogy az alkoTÓházban is olvasható ez a versed (is)

  2. Bátai Tibor szerint:

    “túl komolyan veszel –
    pedig én csak halálosan vagyok az”

    Remek, és nem csak ez a kiemelt két sor. 🙂

    1. Banfai Zsolt szerint:

      Köszönöm szépen, kedves Tibor! Jólesik a véleményed. Barátsággal üdvözöllek! 🙂

Vélemény, hozzászólás?