Versekben magasztallak, ajkadra,
hajadra, szemedre büszke jelzőket
találok. Kérkedem: emléked sosem
múlik el. Pedig csak áltatás mindez.

A szó marad fenn, amit füled nem
hallhat már. Te ajtórésen besurranó árnyék!
Hova lesz hajad szabad repdesése,
szemed borostyán izzása, csókod íze?

Mi értelme csökönyösen lépted iramához
igazítani a verssorokat? Elhalt hangod
távoli bizonyság: csak álmaim zúgása
vagy. Hasztalan dolog hirdetni igézeted.

Inkább arról beszélek, hogy a hullott
levelek színében most is szemed és melledre
ömlő véred színét látom. S amíg nyárra
ősz jön, halhatatlanná tesznek a színek.

Átlépted a határt, ahol felbukkan a fény és
felszólítja az árnyékot, jöjjön ki nyughelyéből.

Délelőtt átdőlsz az ablak fénykáprázatán,
felbontod a tüdőmbe jutó levegő színképét:
szivárványatom belélegezlek. Kóborló holdam,
világtalan csillagraj képében követlek. Ott vagy,
a Tóparton, ahol a szél megdönti az olajfákat; hajolnak,
de nem törnek. Látlak egy furcsa felhőjelenségben
és Te is látsz, ahogy mindezt nézem.

Délután lemállik a fénymáz az ablakkeretről,
alámerülsz bennem mint vízbe veszett nyaklánc,
máskor láthatatlan dátum ülsz a fényképeken.
Hallak egy balesetnél összecsődültek sajnálkozó
beszédében, hervadt levelek zizegésében, a szél
táncos füttyében és Te is hallasz, ahogy kimondom:
ez már a huszadik ősz nélküled.

Átlépted a határt, ahol az árnyékból láthatatlan fény
lesz, amit csak a kiválasztottak érzékelnek.

De szó és jel híján is fölismerlek a lépted
nyomába veszett útról, porba veszett
lépted nyomáról, a szélbe veszett porról,
amit az út elnyel mögöttem.

Hívlak Téged a macska óráján, amikor
a fotelben összegömbölyödik az este és
füleli a hársfák mágikus muzsikáját, ha
szív alakú leveleiket kondítja a szél.

Előszólítalak a kutya óráján, amikor
a hajnal sírodat szaglássza és tar
ágakon citerázik a szél: Kelj fel és állj
ki negyvenhat évedért!