ANYUNAK MONDOM

Anyunak mondom mindig, amikor gyanakodni
kezdek, hogy valami nem stimmel, mintha ő
tehetne az egészről, hogy itt vagyunk újra együtt
a régi házban; neki mondom, hogy baj lesz, ezt
a házat már rég eladtuk, nem mászkálhatunk
benne úgy, mintha még mindig a miénk lenne,
pláne nem a gyerekekkel, akik sohasem jártak itt,
Balut kivéve, de ő még kicsi volt, és csak pár napra
jöttem vele haza azon a nyáron, amikor Apu még
élt, de őrá most jobb lenne nem gondolni, mert
ha eszembe jut, mindig megjelenik; jön, mintha
én hívtam volna; menj vissza, mondom, téged
már eltemettünk; de ő csak áll, és néz, nem képes
felfogni, hogy már nem él. Vajdics mama ugyanezt
csinálja. Hiába kérem, hogy többet ne jöjjön, úgy
tesz, mintha nem hallaná. Anyu meg hazudik.
Azt mondja, az új lakók neki mindig megengedik,
hogy hazajárjon nyaralni; ilyenkor övé a ház,
mi is nyugodtan itt lehetünk, nem lesz semmi baj,
hiszen nyár van. Nyár van, kérdem, nyár, mondja,
és én ekkorra már annyira félek, hogy nem merem
szóvá tenni azt sem, ha odakint éppen esik a hó.

Lehoczki Katalin fotója

Kategóriák: Vers.

3 hozzászólás

  1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

    Annyira mélyen érintett, hogy egy értelmes mondatot sem tudok kinyögni.

  2. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    Szíven ütöttek soraid, Anikó.

  3. Vajdics Anikó Vajdics Anikó szerint:

    Köszönöm, Mari, köszönöm, Tibor!

    Több, mint tíz éve hordozom ezt az álmot magamban. Megírtam már másként is, sokkal zavarosabban. Most sikerült csak megfognom, a költői eszközökról teljesen lemondva.

Vélemény, hozzászólás?