A víz illata, mióta eszedet
tudod. Napjaid mégis part fövenyén.
Peregnek. Lábujjaid között homok-
szemek. Néha feltűnik egy vitorla
a horizonton. Ilyenkor bevillan
még a gyermeki vágyakozás: hányszor
képzelted magad a fedélzetre, s épp
a kormány rúdja mellé. Most nincs merszed
szemügyre venni lassan tűzifává
korhadó hajódat a hervasztóan
reménytelen örökös szárazdokkban,
amivé sufnidat kinevezted. Már
álmaidban sem szállsz vízre. Egymásra
torlódnak napok, hónapok, évszakok,
évek, akár hullámok a tavon, és
összeér minden egyetlen eleve
beteljesült várakozássá. Egyre
rövidebb karnyújtásnyira a túlpart.
6 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
A nagy várakozás optikai csalódása: “Egyre rövidebb karnyújtásnyira a túlpart.” olyan megható a sufni és a szárazdokk hasonlata…
Drága Mari, örülök, hogy így hatott Rád.
Köszönöm, hogy olvastál és jeleztél!
Kedves Tibir! Lelki szemeim előtt lagunádban, látványosan torlódnak éveid, érzelmeid. Nagyon kifejezőn sorakoztatod gondolataid vízein a szavak flottáját … élvezet figyelni siklásukat, vagy akár hánykolódásukat … mindig révbe jutnak, az olvasó nagy örömére …
Köszönöm a méltatást, kedves Vincze; örülök, hogy soraim Nálad is célba jutottak. 🙂
“Egyre rövidebb karnyújtásnyira a túlpart.”
Remek vers, Barátom!
Köszönlek, Barátom!