Sárkányeregetés

          érzed
zsugorodik már az idő
ujjaink között
kúszik sisteregve
iszap-nyelve
hordalékán keseregve
lefoszlanak rólunk
a kukkoló istenek
dorbézoló kelyhek
eldőltek
mind szivárog
nektár csókok párolognak
összekarol
a tarisznyált lét
          félt

higgy neki
          szereti

hamuba fészkeli
pogácsa illatát
kászuban érleli
gyanta mámorát
kérgek között
csordogál
          az élet

a tiéd s az enyém

minden cseppje
kéj tépte
imazászló
          lángol
mint jelzőtűz
s arcomra égeti
orgiák tivornyavásznát
vad kéj-daróc
álomtépő
mélabú
kanóc
kócos csepű

rozsdás orsó pereg
megfeszül
lelkem sárkányt ereget
egyre ajzottabb
szél markolta keretem
létem
szárnyára emelem

Kategóriák: Vers.

4 hozzászólás

  1. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    A “csordogáló élet” és a reptető szárnyalás misztériuma.

  2. Lucskai Vincze Lucskai Vincze szerint:

    Értő szavaidért köszönetem! 🙂

  3. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

    A “tarisznyált lét” számomra már Lucskai-fogalom 🙂 A “kukkoló istenek”-től lementem hídba… óriási!
    ‘Jelzőtüzed’ messzire látszik. köszönöm, hogy a TÓ hullámaira vehette ezt a versed is.

    1. Lucskai Vincze Lucskai Vincze szerint:

      Jól áll neked Mária az a “hídba lement” állapot! Köszönetem érte! 🙂

Vélemény, hozzászólás?