Nelli járni tanul

Ül a padon és lóbálja a lábát. Nézi a cipőit, lábfejét hol ki, hol meg befordítja, figyeli a sarok nélküli cipőn megcsillanó fényt. A játék láthatólag elbűvöli, szórakoztatja. Szája mosolyra húzódik, hangosan nevet, érthetetlen, mások számára semmit nem jelentő hangokat kiált boldogan a világba. Erőtlen, suta kezével megmarkolja a könyöklőt, aztán lassan, erőlködve, fenekét mozgatva elkezd lecsúszni a padról. Az utolsó pillanatban elfordítja a törzsét és a pad elé térdel, a gyöngykaviccsal felszórt gyalogjáróra. Szemében huncut fény csillan, büszkén körülnéz, látta-e valaki nagyszerű teljesítményét. Hangosat sikkant örömében. Lám, sikerült elszakadnia a padtól.
Most két tenyerét a pirosra mázolt fenyődeszkának feszíti. Egyre erősebben és erősebben nyomja magát, belevörösödött az erőlködésbe. Végül lábait maga alá húzza, térdelésből guggolásba vált. Liheg, de a szeme csillog. Nyelve hegyét kitolja picit szája sarkába, ráncolja a homlokát, végül a könyöklőbe kapaszkodva, remegő lábbal feláll. Imbolyog, egyik kezével biztos támaszát markolja, a másikkal hadonászva csapkod párat a levegőbe, végül megtalálja az egyensúlyát. Áll. Merev lábbal, megfeszített térddel, fenekét kidugva, néha görcsösen megrándulva… De áll.
Most egy pillanatra elengedi a könyöklőt. Hátát kiegyenesíti, jobb lábát óvatosan arrébb csúsztatja. Kis terpeszben, stabilan áll, és büszkén körülnéz újra. Boldogságát ritmustalan, éles kiáltással adja a világ tudtára. Áll, egyedül, kapaszkodás nélkül. Ekkor hirtelen megbillen. Jellegzetes mozdulattal tolja ki fenekét, és ráhuppant. Szája továbbra is mosolyra húzódik, gömbölyű, gödrös állán nyálcseppek gördülnek le a nyakáig. Ügyesen hasra fordul, lábait maga alá húzza, kezével megtámaszkodik a földön, azután fenekét felemelve megkapaszkodik. Kezdi a mutatványt elölről. Támaszkodás, lábmerevítés, derék, hát kiegyenesítése, kis terpesz. Boldog sikkantások, nevetés. Kezét a pad támlája felé nyújtva biztos fogást keres. Apró, csoszogó mozdulatokat tesz lapos talpú cipőjével, körbe fordult, figyeli a másik padot a sárga ösvény túloldalán. Nyelvét ismét kiölti nagy igyekezetében. Összpontosít, méregeti a távolságot. Most elengedi a pad támláját, felegyenesedik és lép egyet előre. Talpát alig emeli, áll és vár. Nem imbolyog, nem veszíti el az egyensúlyát. Lép még egyet. Aztán megint. És újra. Picit megbillen, hadonászva visszanyeri egyensúlyát és sikongat örömében. Elindul újra, elszántan, billegő csípővel, kezét maga elé tartva. Jár. Egyedül, támasz nélkül. Egyre gyorsabban kapkodja a lábát, már lábujjhegyen tipeg, végül szinte futva csapódik a szemközti padnak. Nevet és kiáltozik a maga faramuci nyelvén. „Nézd világ! Itt vagyok, járok! Képes vagyok az önálló helyváltoztatásra!”
A padba kapaszkodva megfordul és elindul visszafelé. Szemét le nem veszi céljáról, állán gördülnek a nyálcseppek, nyelve hegye a szája sarkában, arcán földöntúli örömöt mutató vásott vigyor. Túl nagy lendülettel érkezik, teste a padnak csapódik, és ismét a fenekére huppant. Boldogan sikongat, tapsikol, nevet. Végül megkapaszkodik, felhúzza magát és leül. Rózsás homlokán kiütött a verejték. Tud járni!

Túróczy adjunktus úr kitárja második emeleti szobája ablakát, és elgondolkodva nézi a padon ülő asszonyt. Két hónapja hozták az osztályára, súlyos lefolyású agyérgörcs után, mozgásképtelenül.

2 hozzászólás

  1. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    Járni fog.
    Neked elhiszem, Barátom.
    (Meg neki is.)

  2. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

    Engem bizony nagyon szíven talált… hiszen magam is átéltem… (négyszer is). De mindhalálig hittem/hiszek… magamban. köszönöm, hogy emlékeztettél erre. rogyásig, Péterem.

Vélemény, hozzászólás?