Csendember

Ha meg akarod érteni a Csendembert, képzeld el az esőt! Kell hozzá az eső. Meg egy forgalmas, városi látkép, hosszú utcával, az utat övező ázott lombú fákkal. Kell egy híd is, mert a Csendember mindig átsétál egy hídon, meg-megáll, hogy lebámuljon a mélységbe, a fodrozódó vízre. Ne kérdezd, miért vonzza a Csendembert a mélység, és azt se kérdezd, hányszor sétált már át a hídon. Mert a Csendember sétája csupa körforgás. Tulajdonképpen ugyanazon a hosszú forgalmas utcán, ugyanazon a hídon megy át ezredszerre is, parttól-partig, fától-fáig, csak a forgalom, a tülkölő autók és a rohanó emberek mások. Néha megállítja egy-egy ismerős, változó hangon társaloghat időjárásról, politikáról, az élet dolgairól; – mit főzött az asszony, hogy vannak a gyerekek, merre volt nyaralni, milyen a munka, mennyi a fizetés, sok-e a fűtésszámla, szűkül-e a lét, vagy feltárulnak a lehetőségek. Eleinte hangoskodó, zavarja a túlzott meleg, dühíti a dermesztő hideg, mert csúszik a járda, és nem sózzák azok az idióták, morog a politika miatt, mert ebben az országban mindenki hülye, és nem szereti a káposztafőzeléket, pedig sokat főzi az asszony, ráadásul a gyerekekkel is el kellene jutni Olaszországba, de a munka sok, a fizetés meg kevés. Aztán ahogy telik az idő, sokszorozódik a körforgás, úgy lesz egyre halkabb, kimértebb. Nem állít meg senkit. Ha nem szólnak hozzá, nyugodt léptekkel sétál, elmerülve a gondolataiban vagy a látványban. Ismer minden egyes kirakatot, szemetest, az utcai bódékból szállingózó olajszagot, ahogy kavarog a frissen főzött kávé illatával, ismeri a hozzájuk tartozó ízeket is. Ismeri az évszakok árnyékait, a szél zsinatolását, egészen a mozdulatlanságáig, az áporodott, szmogtól fuldokló levegő fojtogatását. Bámulja a madarak röptét az égen, sütteti arcát a napban, kigombolt kabátban ücsörög egy padon. Egyre távolodik az emberek zajától, már nem találgatja, hogy ki hová rohan, milyen fontos dolog után kajtat. Mielőtt átsétálna a hídon, lemegy a mólóra, köveket dobál a vízbe, és dúdol valami egyszerű kis dallamot. Kiszámolja; a hídon háromszázhatvanöt lépés kell, hogy átérjen a túlsó partra. Egy nap találomra kiválaszt egy szorzószámot, s onnantól titokzatos mosollyal arcán sétálgat fel s alá. Senki nem érti a békéjét. Néhányan visszanéznek, miután kikerülik, vajon mi ütött ebbe az emberbe? Miért nem zavarja, hogy majd’ fellöki az utca forgataga? De a Csendembert már semmi nem zavarja. Utoljára átmegy a hídon, és soha többé nem fordul vissza. S hogy miért kell ehhez a képhez az eső? Mert az eső Te leszel. Amikor elsiratod.

4 hozzászólás

  1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

    Eső lettem… köszönöm. viszem, hadd érezhessék mind többen eső-varázslatot.

  2. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    Mari “elírta előlem” a kulcsszót — gratulálok esővarázsodhoz, kedves Nóra!

Vélemény, hozzászólás?