Összekacsintottak

Tizenkilencedik századi holmival bebútorozott szobában járunk, ahol az alig restaurált, épphogy karbantartott, minden irányban domború, hatalmas darabok egy színház díszletének is beillettek volna. Amennyiben odakintről nem hallatszik folyamatos, kiszámíthatatlan hadi mozgásra emlékeztető, majdnem mindig csúcsforgalmi zaj, minden belefeledkezhetett volna azokba a – mai szemszögből – csodálatos, régi időkbe.
A szobában sem ember, sem kutya nem matatott. Egy macska dorombolt az óriási íróasztalon, majd leugrott a több darabból összeállított fotelbe. Úgy dermedt újra mozdulatlanságba, mintha a szökkenés álmában történt volna.
Legújabb, csiszolt fémlemezhez hasonlított, már csak a nagyon tájékozottak tudták, kicsoda ő. A bútorok közt állomásozó, színében is jól illeszkedő felé forgatta magát.
– Mit keres még itt közöttünk? Meddig rontja a levegőt? Különben, hogy néz ki? Olyan, mint egy kisebb szekrény! Sosem fogom megjegyezni mi a célfeladata.
– Rádió vagyok kérem szépen, kisebb hibával. Józsika, négy éves korában akaratán kívül kiütötte a varázsszememet.
– Egyetlen programom sem tudja azonosítani a összefüggő, de értelmetlen beszédét. Mire találták fel magát, és annak a fele sem feltaláló csoportnak nem volt éppen jobb dolga?
– Engem kérem nagyon szeretett a barátom, Józsika…
– Ki az a Józsika?
– Az az ember, aki két hete magát vásárolta a feleségének. Tudja 1940-ben gyártottak, ő már nem egy fiatal kisfiú, de nekem mindenkorra az maradt. Azért nem hajlandó megválni tőlem, mert ki nem állhatja a valótlanul tökéleteset, ami emberileg nem is igazán létezik. Megpróbálom önnek érzékeltetni egy hasonlattal. Amikor annak idején koncertfelvételt közvetítettem, a “Zsupsz bele” együttes, “Cirógat a lábam” számát, túlságosan berezonáltam. Stúdió körülmények között felvett, csúcsminőségű bakelitlemezről bejátszva, ugyanattól hideglelést kaptam. Olyan természetellenes a minősége.
Legújabb meghökkent, leplezve tudatlanságát nem kérdezett vissza, mert ahogy az lenni szokott, nem értette, nem érthette a példát. Keresgélt a programjai között, de csúcsminőség ide, csúcsminőség oda, éppen ki volt kapcsolva, és ilyenkor csak az egymás közti morgásra futja.
– Maga Pentium négyes talán még érti ezt a brekegést. Mondja, miről is szól itt a fáma?
– Azt hiszem a rádióadásokat közvetít, ha jól értem…
– Már hogy értené jól! Maga is egy műszaki selejt, túllépte az idő mind a két lábával, egyenesen átugrotta.
– Kilenc éves vagyok..
– Nem is értem, ebben a furcsa környezetben miért tárolják ilyen szorgalmasan a műszaki hulladékot. Csak suttogva kérdezem, magának van halovány segédgőze arról, mi is az a varázsizé, az a szemes varázs, vagy mi?
– Hasonlóan csendben válaszolnék, hogy tudniillik nem tudom. Meg is kérdezhetném, de én még soha, de soha nem szóltam ehhez a korosodó porosodóhoz. Leginkább az idegesít, hogy míg én össze-vissza vagyok karcolva, addig József úr, aki Matild asszonynak önt vásárolta, ezt minden nap leporolja és valami illó, sosem fogok rájönni mivel összekeni, amitől kopottas faburkolata szebben csillog. Na most figyeljen oda, mekkora móka, fából készült műszaki cikk, akár egy szekérkerék… Döbbenet! Nekem szerencsém van a József úrral, mert – bár nem tudom mennyire tájékozott a bútoripar területén, ha körülnéz a szobában, de legalább százötven éves holmi hever mindenfelé – engem megszeretett. Kicserélte a CD lejátszómat DVD íróra, rakott belém egy pótmerevlemezt, feltaszította a memóriámat egy gigabitre. Kérem ne tessék röhögni, rosszul esik! Tudom, hogy a magáé számomra is követhetetlen, a tárolóhelye pedig akkora, ha megbocsát, ami már teljesen fölösleges. Ember nincs, aki annyi adatot raktározna egy hozzánk hasonló… – elnézést bocsánat, bocsánat -, önhöz hasonló gépre. Még az én pótlemezemet sem használja soha, a másikon is csak egy kevés lefedett terület van. Annak nagyon örülök, hogy kicserélte az elemet, mert állandó sokkterápiával indultam.
– És maga még érti, miért nem hajította oda, ahol a helye lenne?
– Kérem ne bántson, annyira rosszul esik, úgy négy-öt hét múlva maga is lesz öreg, hiszen az elmúlt hetekben, mióta köztünk lakozik, legalább négy-öt újabb konstrukciót dobtak a piacra. Időnként belenézek a Google-be, maga is szokta? Tudja mi az egészben az érdekes? A programjai nem nagyon különböznek az enyéimtől, csak sokkal, de sokkal gyorsabb. A Józsi úr azt mondja, idegesíti, mert ha odébb akar tenni valamit a könyvjelzők közt, azonnal kinyílik. Szegénykém, muszáj nevetnem, rengeteg idő után jött rá, hogy kivágás, beillesztéssel is megoldható… Egy szóval, a maga élete sem fenékig tejfel.
– Nézze, ezekért az otromba megnyilvánulásokért összehangolt programmegsemmisítő csapást mérnek magára. De mi van ezzel a textília bevonatossal? Nem elég, hogy deszka, meg mit tudom én mi, de elől rongy fedi.
– Semmi nincs velem kérem. A magam hetvennégy évével tökéletesen működöm és a Józsika szereti, ha egy rádió recseg, egyébként nem is tekinti igazinak.
– Annyit beszélünk a rádióról, rengeteg online adás van, de gőzöm sincs, fogalmam burkolt libabőre sem arról, hogy mi az az önálló rádió.
– Kérem szépen én az éterből fogom a jeleket.
– Éter?
– Igen, éter. Nem vegyészeti értelemben, hanem fizikailag. Az elektromágneses hullámok terjesztéséhez szükséges közegből.
– Hogy ez miket ki nem talál! Hagyjuk, magát még csak eltűröm valahogy kiselejtezéséig, mégis csak a fajtámból való, számító gép. Így biza, számító is, és gép is, de felkérem kapja össze magát! Egyébként kénytelenek leszünk együtt élni ezzel a láda formájú, alaktalan, az sem tudja kivel.
– Ej-haj, megérkezett végre József úr, hallom, hogy csörtet befelé. Lássuk, lássuk, kit szeret a legjobban!
József úr bezárta maga mögött az ajtót és mint egy szégyenlős kisfiú állt meg hetvennégy éves rádiója előtt.
– Vilikém bocsáss meg, hogy annak idején kiütöttem a szemedet, alig négy éves voltam, gyerek… Egy rádiószerelmes barátom végre hozzásegített a szemműtéthez. Vilikém, most beszerelem, visszateszem a szemedet. Nem került sokba, csupán a legújabb fényes bádogdarabba, amit két havi munkabéremből vásároltam meg…
Legújabb megrázkódott, nem értette mitől idegreng. Talán földrengés van? A Józsi nevű alak, egy ronda nejlon szatyorba hajította és rádobta az asztalra. Tönkremegy, ha így bánik vele! Normális ez?
– Figyelj, Pentiumkám, az asszonynak ajándékozlak. Még turbózok rajtad egy kicsit, de tartsd a titkot! Majd azt mondom, hogy egy nagyon közeli barátom nagyon közeli barátjának szemműtétjére kellett megválnom ettől a förtelemtől.
Magában kacsintott, hiszen egy számítógép úgysem ért emberül.
A régi rádiók belsejében hatalmas üres terek vannak, Vilibe beépített egy harmadkézből vásárolt Pentium 3-at. A monitort mellé helyezte.
– Ez már más, olyan emberi. Jobban illik a szobához is. Vilikém kacsints, most már tudsz!
Megnyomta a bekapcsoló gombot, Vili varázsszeme elzöldült és mert úgy illik, Józsika úr is visszakacsintott.

7 hozzászólás

  1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

    Látom azt a régi, recsegő rádiót… 🙂 nem is kell illusztrálni képpel 🙂

    1. Boer Peter Pal Boer Peter Pal szerint:

      Hadd recsegjen képtelenül! 🙂
      Köszönöm, Kedves Mari! )

  2. Avatar Marci szerint:

    A varázsszem mutatja, mennyire állt rá a rádió pontosan az adóra. A vákumcsövek korszakában ez az eszköz a mai tranzisztornak felelt meg. A vezérlőelektródán megjelenő jel nagysága határozta meg a varázsszem fényerejét. Ezeken a készülékeken a Kossuth és a Petőfi rádió volt hallható kizárólag. Nekem gyermekként az is nagy csoda volt. Azóta is az. Jött a TV, számítógép, de hol is vannak ezek, a régi jó rádióhoz. Érzelmi kérdés ez kérem, amit a jelen írás kiválóan “közvetít” (ha már a rádiónál tartunk). Éppen ezért a szívemig hatoltak a sorok, hiszen legyünk őszinték: Akik akkoriban látták ezeket a berendezéseket, bizony mára már megöregedtek. A gyermekkor hamisítatlan csodája lengi át emléküket. Számítógép, űrhajó, az atyaúristen csodája sem érint meg olyan mélyen, mint a régi emlékek. Szóval mélyem megéríntett az alkotásod. Örülök, hogy a megújult honlapon az elsők között találkozhattam vele. Megvallom annak külön örülök, hogy a sok-sok vers között meglapul néhány prózai írás.
    Tetszet!

    Marci

    1. Kedves Marci, örülök, hogy találkozhattunk! 🙂
      Lesz még prózai írás!

      Köszönöm: Péter

  3. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    Képtelen recseg, Barátom.

Vélemény, hozzászólás?