Mélyrétegek – Octavio Pazért

Holttá feledtelek a csend tökéletes
türelmében. Hová vitt a gyógyíthatatlan
remény? Úgy eltűntél, mint íriszedből
a meghitt sziget, amihez kikötöttem
életem megmentő ladikját.

Szívünk ünnepeire villám csapott,
fészkünkre gyászt horzsolt a szél. Sokáig
féltem a felfelé vivő lépcsőkre lépni,
de aztán megértettem, hogy ez is csak
egy álom, amiben te már nem létezel.

Ahogy fejsze a rönkbe, beékelődtél
mélyrétegeimbe. Belőled szobrot faragott
a csönd, liliomok halálos leheletébe állított.
A nap lassan felszeletelte és szétosztotta
árnyékod a madarak között.

Hangod üres szobájában vacogott ígéreted,
egy bukásra ítélt: visszatérek. Elfeketedett
szemedben a színek sorsa. Az alkony
kék órája ráfolyt szempilládra. Érdes
felületeidben elakadt az érintés tűzijátéka.

Becsapott a láthatár egy fa délibábjával.
Szitakötők összetett látású szemében a
szétesett világ fájdalma égett. Némán
hulltak a jázminvirágok. Nem tudtuk
mozgásra bírni a tömör sötétben a teret.

Fényfosszíliákat ástam elő és felolvastam
neked a leukémiás rózsák végrendeletét.
Gondolj gyöngéden az elhagyott falakra,
kérleltelek, hogy szárnyad könnyebben
hasítsa majd a ragyogást.

Csak remélhettem, hogy a kenyér, amit
útravalóul adtam, kitart a szabadság
hátralévő napjain. Láttam, ahogy tenyeredből
kiszabadult a papírhajó. Istent vitte. Egyre
kisebbnek tűnt. Végül ponttá zsugorodott
a messzeségben.

Kategóriák: Vers.

2 hozzászólás

  1. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    “Ahogy fejsze a rönkbe…”

    Megfaragtad Te is, drága Mari — VERSBE.

    1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

      Köszönöm, hogy erre a korábban írt és anno az alkoTÓházban publikált versemre ismét figyelmet fordítottál, Tibor… amikor egy hekkertámadás miatt összeomlott az alkoTÓház oldala, a Fiam vette kezébe az oldal felügyeletét, de sajnos nem volt mód helyreállítani az archívumot. Ezért tettem fel újra ezt a versem. nem akartam, hogy veszendőbe menjen. 🙂 Ölellek

Vélemény, hozzászólás?