kockázatot nem ismerő idő

csend birtokolja az éjszaka
alakzatait szemérmetlen por
sivatagot képez a tárgyak
felszínén

nomád szellemek léptei alatt
csikorog a murvás utca
összerezzen a szobában
lapuló félhomály

amikor a kertben az igaz ember
vérén tűnődő pipacs izzó szirma
rebben a zajokkal álcázott városból
kigördülnek a kövek lakatlan szavakba
épülnek

kék pártáikat az égre dobják
a borzaskaták a hervadás útján
magról magra évszakról évszakra
elhagyják halálukat kiváltságukkal
a semmit hatálytalanítják

közönyébe hantolja az embert
a magány magában beszél ettől
feledékeny síksággá simulnak vágyai
visszautasítja a követelődző vallomásokat
engedelmesen megadja magát
a pusztulás kulisszatitkainak
kockázatot nem ismerő idő prédája a test
ráncok görbe útjain botorkál a fény

Kategóriák: Vers.

4 hozzászólás

  1. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    Hatálytalanítsd Te is a semmit, drága Mari.
    Például versekkel, ahogy eddig is és most is.
    Megéri a kockázatot! 🙂

    1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

      Köszönöm, Költőtárs, igyekszem 🙂

  2. Gősi Vali Gősi Vali szerint:

    “amikor a kertben az igaz ember
    vérén tűnődő pipacs izzó szirma
    rebben a zajokkal álcázott városból
    kigördülnek a kövek lakatlan szavakba
    épülnek” – csoda!

    1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

      Drága Valikám, köszönöm, hogy megérinthettek ezek a sorok. ölellek!

Vélemény, hozzászólás?