hibbant igeidők

JELENIDŐ

szabad égbolt vagy, egy kivételes
énekesmadarat szeretsz. fészkéből
kiszabadítod a megvénült táj lelassult
szalmaszálait. röptét megszökteted
a vég elől, egy napra halhatatlanná
teszed, hogy hozzáidomítsd az elmúláshoz.
legyen önmagát szavaló vers, álljon
az ég tisztára mosott ablakában,
amíg csak létezik a fény.


MÚLTIDŐ

nem tudtad, hogyha kiejted
a nevét, egy szuperszonikus angyal
zuhan ki a szádon, és a tényleges
időhöz képest a semleges fehérség
a semmi veszi körül, amiben nincs
tovább, sőt azt is, hogy a költemény
sosem volt tőkebiztos befektetés.
de mivel képtelen voltál a hazugság,
a gyűlölet, a szolgaság szolgálatába
állni, minden ideológiát elutasítottál.
ellenben törvényerőre emelted az
egy meg egy mindig kettő utópiáját.



JÖVŐIDŐ

és majd egy névtelen éjszaka közepén
arra riadsz, hiába szocializáltad szavaidat,
hiába demokratizáltad szíved, hiába
integráltad édesanyanyelvedet az övébe,
te maradtál te, egy átmeneti testbe
költözött elidegenedett lélek. pont
mint a tévében a rákkeltő instant
levesport reklámozó nő.

Kategóriák: Vers.

2 hozzászólás

  1. Bátai Tibor szerint:

    “ellenben törvényerőre emelted az
    egy meg egy mindig kettő utópiáját”

    Lehet-e másként, drága Mari?

    1. Pethes Mária szerint:

      Szerintem sem lehet, Tibor… ellensúlyt akartam adni a különféle ideológiák elutasításának. 🙂

Vélemény, hozzászólás?