Négy szelet hal

 

Talán a Hold tette, talán a nedves hideg, nem tudta, csak ment sétálva és fütyörészett.
Lassan baktatott végig a gyalogjárón, amelyet egykor, a történelem előtti időkben apró, sárga gyöngykaviccsal hintettek be. Ezek a kavicsok azután lassanként a földbe nyomódtak, milliónyi talp tiporta már őket, nem voltak sárgák, valami piszkosszürke árnyalatúra változtak, alattuk megállt az olvadt latyak, trágyalé színű.Télipark
Kerülgette a pocsolyákat, lóbálta a táskáját, fütyörészett. Csak úgy, hang nélkül, magában, magának. Nézelődött. Nem mintha sok látnivaló akadt volna, igazság szerint a park kihalt volt, decemberben a hajléktalanok is elhúzódtak innen, nem tudni hová. Most nem alszik a padokon senki. Nem köd szitált, valami finom, ezüstös pára lebegett a fák közt, fénylő, nyirkos mázzal vonva be az üres padokat, a kandeláberek kopott fémtestét. Nyirkos volt az arca, a kabátja, a kalapja. A hideg bekúszott a ruhája alá, merev keze alig érezte a cigaretta parazsának melegét. Ha most valaki sípcsonton rúgná, olyan hangot adna, mint az összekoccanó kristálypoharak.
Eszébe jutott a nagy, sötétre érett diófa tálaló, vitrinjében a csiszolt poharakkal, tálakkal. Hogy szikráztak mindig. Mennyit bámulta őket, ünnepesteken. Szerette az ünnepeket. Jó illatuk volt, dió, mák, narancs illatuk. Meg cserépkályha és bükkfaparázs illatuk. Karácsony… Négy nap, aztán itt az ünnep. Tavalyelőtt, tavaly, még remegett az idegességtől, ha rágondolt. Idén már nem.
Tervezett, gondolatban megvette az apró ajándékokat, bevásárolt az ünnepi vacsorához. Kigondolta a legapróbb, legolcsóbb ajándékokat, a legmutatósabb vacsorát, amire tellett. Aztán a pénze valahogy mindig kevesebbre futotta, kisebb, olcsóbb ajándékot kellett vennie, mást főzni, mint amit szeretett volna. Három éve is, két éve is elsírta magát, amikor a menyéék elmentek. Napokig nem tudta kiinni magából az unokái csalódott arcát. Egy-egy kis tábla csokoládé jelképezte az ajándékot. Tavalyelőtt még Lindt, tavaly már csak Milka. Az idén pedig… Az idén, pontosabban holnap reggel, felhívja a fiát és megmondja neki, hogy nem lesz családi vacsora. Vesz majd négy szeletke halat, lisztbe forgatja és megsüti, kirántani nem tudja, se tojásra, se zsemlemorzsára nem telik már. Majd krumplipürét készít, az laktatóbb, mint a krumplisaláta. Számolgatott, de sem tejfölre, sem majonézre nem futná, pedig a majonézes burgonyát nagyon szereti. Fenyőágat kér a virágboltban, arra állít egyetlen szál gyertyát, mire hívjon hát vendégeket? Megállt kicsit, felnézett a kopasz fák nedves ágaira. Cseppekbe gyűlt rajtuk a pára. Mennyire szeretett itt sétálni a feleségével…
Sűrűbbé vált az ezüstös homály a fák közt, úgy érezte, alagútban lépked. Hogy is csak? Hol a boldogság mostanában? Jól fűtött, meleg szobában… Valahogy így szól a vers. Lassan lépdelt, kerülte a tócsákat, ha a cipője átázik, a hideg lakásban napokig nem szárad ki, és neki holnap is dolgoznia kell.
Kiért a parkból, befordult a szűk, kopott házakkal zsúfolt mellékutcába. Előkereste kulcsait, kinyitotta, majd be is zárta maga mögött a csámpás, horpadt, rozsdás lemezekből összeszegecselt kaput. Még emlékezett a régi, faragott fakapura. Amikor teljesen elkorhadt, ezt a rozsdás borzalmat állították a helyére. A macskahúgy szagú lépcsőházban áradt a falakból a hideg. Megborzongott, lába csúszkált a mocskos lépcsőfokokon. Felért az emeletre, kinyitotta a lakás ajtaját. Gyomra összerándult, amikor megcsapta a kiáradó hideg krumplileves illat. Bement, bezárta az ajtót, kilépett a cipőjéből, kitapogatta a fogast. Felakasztotta a kabátját, táskáját, kalapját nem vette le. Nagyot káromkodott, amikor belerúgott a konyha küszöbjébe. Kihúzta az asztalfiókot, tapogatva számolta a gyertyákat. Négy gyertya, ma estére elég. Holnap zaciba adja az óráját – még apjától örökölte –, és a karikagyűrűjét. Aztán elmegy a postára és befizeti az elmaradt számlát. Akkor talán visszakapcsolják a villanyt. Ha nem, szent este hideg vacsorát eszik.

Másnap, zsebében a befizetést igazoló szelvénnyel elment az áramszolgáltató ügyfélszolgálatához. Bemutatta a kis sárga cetlit, ekkor mondták meg neki, hogy a visszakapcsolásért tizenhétezer forintot kellene fizetni. Kifelé menet a biztonsági őr az ajtóban rámosolygott.
Remélte, hogy a büdös életben még egyszer nem mosolyog rá így senki.

Állt az ablaknál és hallgatta az éjféli misére hívó harangszót. A templom két kivilágított tornya vakító fénnyel emelkedett ki az ég matt koromszínéből. Előtte a tér fáira szikrázóan fehér égősorokat szereltetett az önkormányzat. A Templom tér úgy festett, mint Las Vegas. Vastag plédet terített a hátára, de a lába egyre jobban fázott a tíz napja fűtetlen szobában. Lefeküdt, betakarózott, amennyire lehetett. Forgolódott, csak rövid időre bóbiskolt el néha. Végül kikászálódott a plédek, takarók alól és megint az ablakhoz ment.
Ott állt akkor is, amikor a hajnal félénk gyerekként belopózott a város fölé, tétován, mint aki idegen, hátborzongató vidékre tévedt.

Európa közepe, 2015. december

2 hozzászólás

  1. Bátai Tibor szerint:

    Soraid olvastán elszorul, meg össze, aminek ilyenkor kell, Barátom…

  2. Pethes Mária szerint:

    Köszönöm, Péterem, dagad a mellkasom, hogy az alkoTÓházban is olvasható ez a remeked. rogyásig ölellek: Marcsi

Vélemény, hozzászólás?