– Patatata, maga hány éves?
– Úgy tudom, huszonkettő. Valahová bevésték a patkóm szegletébe is.
– Én csak tizennyolc, de már elegem van a sok semmiből. Képzelje, manapság egy közmondás motoszkál a fejemben.
– Na mondjad!
– “A lovakat belövik ugye?”
– Erről még nem hallottam. Mi az a belövés?
– Nem tudom. A múltkor itt volt az állatorvos az istállószolgával és valami ilyesmit mondott. Ennyi év alatt úgy megtanultam emberül, hogy egészen sok mindent megértek.
– Tudod Patata, én már teljesen értem az istállószolga nyelvét, csak sajnos rosszul hallok… Azelőtt a hátamon ülve csináltam belőle sztárt.
– Megjegyzem, én is. Előbb belemerültem az élet sűrűjébe, züllöttem. Állandóan elszálltam az abraktól és csak úgy buktak rám a nők!
– Patatata, erre jól emlékszem!
– Mire? Téged még most is hurcolnak a lányokhoz!
– Igen, hetente kétszer, kényszermunka formájában… Azelőtt olyan nagyon jó volt, de már semmi kedvem az egészhez, végre én is a nyugalmat szeretném, továbbá dőzsölni. Szolgáljanak ki, vakarásszanak, csutakoljanak, meg minden. Azt hiszem, maga aludt a múltkor, amikor itt voltak.
– Tény, ami tény, nem emlékszem semmire.
– Vigyázzon, nagyon egészségtelen fekve aludni!
– Tudom, ezt most miért mondod?
– Mert majdnem leheveredett. Én hetente két és félszer néhány percre dobom le magam. Gyönyörű, friss szalmapamlagunk van!
– Na jó, jó, de tulajdonképpen micsoda ez a belövés?
– Azt mondták, tudatváltoztatást csinál…
– Nem lehet rossz! Nekem már olyan rossz tudatom van, alig emlékszem a dolgokra…
– Még valami hídról is beszéltek, úgy emlékszem rágóhíd nevűről…
– Mindig rendes volt a doktor úr, úgy látszik kijárta nekünk, hogy tegyék végre rendbe a fogainkat. Már alig van egy kopott rétegecske a számban.
– Hagyja már abba, tata! Én a maga fia vagyok, mégis mindig huszonötre becsülnek, magát meg csak tizenhétre.
– Akkor már nem is emlékszel mit mondtak, mikorra számíthatunk a nagy fog és kedélyjavításához?
– Öregem, ha ilyen bonyolultan beszél, akkor soha. Tegnap mondták.
– Igen, de mikorra?
– Mára.
– Végtelenül tisztességes dolog, hogy odavisznek. Talán díszhintón!
– Ugyan, gondolkodjon már, azt lovak húzzák!
– De nem olyanok mint te, meg én! Mi versenyparipák voltunk, közben bevittek a züllés nagy zsákutcájába. Mi tagadás, ha jól feljavítanának és elegendő belövést kapnék ahhoz, hogy a tudatom olyanra változzon, mint 6-8 éves koromban, azt hiszem visszavágyódnék…
– Hová, Patatata, ugye nem a versenypályára?
– De! Talán már nem venném zaklatásnak a hölgytársaságot sem… Lazulnék és csak vedelném, nyakalnám, na jó rágnám a zabot.
– Jaj, ha odakerülünk, megint elgyerekesedünk… Mit kezdek, miből tartom el őket, Ratatata?
– Csak azt ne mondd Ratata, hogy eddig gyermekeltartási gondjaid voltak!
– Meg kell adni, nagyon jó hátteret biztosított, öreg. Az összesnek nagyon jó szakmája van. Ügetnek, vágtatnak, fürdenek a sikerben, a sok másodosztályút beelőzve jutnak célba. Milyen mámorító!
Ratatata nagyot sóhajtott és felnyerített, neki is felderengett az a régi, múlni látszó, élettel teli, biztos múlt. Mindig rendes a doki, jöjjenek már végre!
Nyílott az istálló ajtaja, belépett a gondozóvá zsugorodott, nyugdíjas kis zsoké és a doktor.
– Ők azok.
– Ismerem mint a kettőt. Fogja meg Hamilton kötőfékét. Gyors leszek, nem szeretném, hogy a másik ijedezzen.
Elővette a fecskendőt, szúrt és egy pillanat múlva már a másodikat is. Másodpercek töredéke alatt rogyott össze a két kimustrált, útban lévő, már pároztatásra is alkalmatlannak vénség.
– Nyúzzák meg őket, a bőrükért egész jó pénzt kaphatnak, ha enyvet főzetnek a maradékból ki tudják fizetni a beavatkozást. Szerintem érdemes volna a csontokat is felhasználni, akár eladhatnák szuvenírnek lakkozott formában, mert ismertek voltak, valamikor ünnepelték őket. Na ne legyünk olyan szívtelenek, egy félmásodpercnyi főhajtást is megérdemel ez a két összeroskadt…