árnyékát lemossa az eső a ház faláról
léptei indulástól érkezésig zsugorítják a távolságot
gondolatai utcákat kereszteznek
mondatokat hurcol a szájában nehogy
a hamarjában nyíló tócsák elnyeljék őket
gazdátlan szavakat karol föl amik
megváltoztatják a város alaprajzát
alany állítmány tárgy határozó jelző sorrendjén át
egészen lassan az elmúlás határáig sétál
még a kerítésen futó borostyán is leelőzi
megérkezésnek tekinti a kezdőbetűjétől megfosztott
utcatáblát elszabadulás tér
látja a maga mögött hagyott hiányt amiből kivált
az eső bekeríti az időt feloldja a sötétséget
ahogy lemondást a remény

**

mindenki része egy történetnek
így mindenki főszereplő
a legendák tollba mondják magukat
neki
minő megtiszteltetés
csönd szivárog a mondatok közé a végtelenből
hasonlatok vernek a semmi fölé hidat
ezen a túlpartra jut
de az már egy másik sztori
az írásjelek hiánya szakadék
benne szótörmelék

***

szél sem jár a fasorban nemhogy ember
minden mozdulatlan a sötétség tornácán
csupán egy hosszú záridős fotográfia
bizonyíthatná hogy a körbe rendeződő
csillagképek alatt szélütött föld forog
isten kellő távolságból nézi a táj teljességét
aztán földobja az égre aranykoronáját
a fény mindent széttör majd újból összerak
felfedik mezítelenségüket az emberi arcok
idegen életekbe ingáznak
szájukat beszövi a közönyre való hajlam
nem beszélhetnek összhangról
szegény száműzött hallhatatlanok