csupasz fák körvonalai kaszabolják
az üres levegőt az ágak végén karcsú
üvegserlegek rózsaszín folyadék gyűlik
bennük az alkony gyöngyöző verejték-
cseppjei levedli nappali színeit az ég
cafatokra hulló köntös foszlányaiból
hamar kihűl a fény szaga mint levetett
ruhából a test melege álmosan lüktet
a föld ereiben az élet a mozdulatlanság
csak látszat helyben toporgást mímelő
kényes sorsok száguldanak előre megírt
végzetük felé az idő tehervonatain
a vagonok falán foszforeszkáló felirat
vigyázat robbanásveszély ilyenkor
merészkednek elő a fájdalom sáncai
mögül a meztelenre vetkőzött lelkek
fáradt mozdulatokkal szétkenik az ég
alján a nap színeit leülnek várnak
a füstjeleket lesik a semmi túloldalán
2014. március 07.
Igen, azt hiszem, tényleg ilyenkor…
Nagyon láttatóan írsz, Anikó, szinte tapintható, szagolható a táj, “hamar kihűl a fény szaga”. Együtt lélegzünk veled, a vers soraival. Különösen tetszett, hogy elhagytad az írásjeleket. Kányádi jutott eszembe, aki azt mondta: ”
Rájöttem, hogy a magyar vers ritmusa közelebb áll a prózához, mint a próza maga, és ha jó egy szöveg, akkor fölöslegesek az útjelzők. Az olvasó majd eldönti, hol vegyen lélegzetet.” Szeretettel: Mari
Köszönöm, Tibor.
Mária, kedves: Régebben láttam, szinte szagoltam, tapintottam a képeket. Egy idő után elkezdtem leírni őket. Mostanában már megtörténik az is, hogy előbb írok valamit (ami motoszkál bennem, inkább csak a szavak szintjén), aztán alakulnak ki a képek, mintegy önmagukat megformálva, minth nem is belőlem erednének, csak az én kezemet használnák. És én ezt nagyon tudom élvezni. De hát, Ti ezta folyamatot, bizonyára mind nagyon jól ismeritek.
Köszönöm, Mária a visszajelzést.