a Komód

e komódfiókban esőerdők emléke mellett
favágók lelke néhány kiirtott indián törzs
és verseim lapulnak

a mulandóság e bútordarabja lett
egyetlen társam kihez beszélhetek
szálkásra soványodott hátán írhatok
s kitölthetem jövőtlenségem biankó csekkjeit

a Légy

e légy hosszú és céltalannak látszó utat tett meg
amíg fölrepült a 3. emeletre és rátalált e sajtdarabra
mégis többet látott nálam aki lépcsőn jövök
s mikor megyek ritkán jutok a banknál távolabb
még a turistáknál is idegenebb vagyok itt
pedig ők záporként futnak át a városon
én itthon vagyok így nincs időm megismerésre
a hosszú séták is hiábavalóak a tengerig meg vissza
8475 lépés mindig ugyanarra és mindig ugyanannyi
ha megvakulnék botot sem kellene hordanom

nézem e rovart amint ügyesen becserkészi a sajtot
sétál körülötte akár egy vallatótiszt
döntés kell hoznia kíváncsi vagy éhes
becsukom az ablakot
már két fogoly él ugyanabban a lakásban

a Város

az utcán vagyok a legmagányosabb
egy világvárosban esélyem sincs ismerőssel találkozni
s ha mindenki így van ezzel akkor a tömeg magányok összege
melynek kiterjedése euklideszi módszerekkel meghatározható
ám mikor egyetlen irányban mozdul el az minimum tüntetés
s akkor már nem elegendő a körző és vonalzó használata

az Utca

általában azonos útvonalon járok a bankba
több váltás ruhám van de mind egyforma színű szabású
akik tegnap láttak ugyanazt látják ma is
így hihetik megállt az idő vagy szegény vagyok
reggel a buszmegállóban egy lány megszagolt
mosolyogtam hiszen ő a mindig-más-ruhák alatt
ugyanabban a bőrben jár mégis azt hiszi
ha este vállfákra akasztja tarkabarka gönceit
foglyul ejtette a változást

a Busz

mikor a busz ajtaja becsukódik
mintha egy galamb zárná össze szárnyait
hogy beférjen a bűvész dobozába
ahol reggelente egy-egy megálló műsorszámáig
összepréselve tarkán álmosan
óvni próbáljuk azt a többiektől nem fedett
lüktető teret melyen fölépítettük önmagunk

én a Rua Dom Luis 7 előtt szoktam jelezni
és a 19-esnél szállok le épp a bank előtt
s hallgatom amint hátam mögött
a galamb ismét összezárja szárnyait

a Kritika

kérted olvassam el a versed amit Lídiának írtál
s mondtad “nyugodtan javíts bele”
találtam is egy-két apró hibát de elgondolkodtam azon
ha mégis belejavítanék
az olyan volna mintha megpaskolnám Lídia fenekét
vagy meglazítanám melle fölött a khitont
pedig hús-vérként még nem is láttam őt
csupán betűkből kihajtogatva a papír síkján két dimenzióban
és így nem tudom eldönteni megérné-e a fenekét paskolni
vagy khitont lazítani a melle fölött

(egyébként jó a vers
nekem talán túl antikos
de jó)

a Séta

jegenyegyertyás szikár halott az út
távoli tornyon csókaröpt-kendő

néhány séta maradt csupán
az elvásott mérföldkőfogak
már nem harapnak

távolodó fecskeszárny eget hasít
szürke dunnából hullik az ősz
bronzsiratóasszonyok bólogatnak
marionettdél

a Huss

hiányoznak az őszinte tornyok
sehova-nem-igyekvő séták
mikor csupán a járás gyönyöre a lényeg
mikor nem vágyom hogy várjanak valahol
és nem remélem hogy oda érek

egy terv-nélküli terv hiányzik
naptár vázára ragasztott hártyapapír-napok
mikor éppen süllyednem kellene
de HUSS szárnyra kapok
s röppenek égbolt ereszéig
(a felhők szélei ragyognak)
s egy másik repülés emlékeként
viasztól súlyosan hullanak a tollak

a Szögvas

hiába feszegetem Holdkupakját
a végtelen palackja üres titoktalan
vagy éppen önmaga

ez az éjszaka is álmokkal teli
melyek sohasem teljesülnek
mert létük egyetlen célja a nemteljesülés

a megvalósult álom fölszámolja önmagát
valóság lesz akár a szögvas
mely rettegve búvik a rozsda alá

a Mezsgye

Eddig vonszoltam s letettem
Pedig oly csekélyke volt mit
dolgaimnak véltem apró holmik
giccses hétfők csorba keddek

Sosem volt mi föltoronylik
még nagy célok sem vezettek
Egyetlen hülye ékezetnek
heteket szenteltem s ez lett

de tudtam volna többet ennél
magasabb eget mélyebb tárnát
szebb kést mit jobban fennék
hogy egyensúlyozzak a pengén

Nem hiszem Valóság és álom
között vékony ismeretlen mezsgyén
ahol egy virág is alig fér el
most végtelen kertekről mesélek