többé már semmi

miféle idő ez
ami könyörtelenül törölni akarja megtett útjukat
amiben egyszer kiváltságosan szabadok voltak

más nyarakon térnek vissza
új terepek hívogató tisztaságába
ahol nem tűnnek el mint szélben az esőcseppek
más ablakok tükrén hagyják arcképüket
ha megszabadulnak a türelem bénító láncától
átfúrják magukat a nyüzsgő embertömegen

magabiztosan állnak az új kereszteződésekben
megrendelnek egy jobb életet egyszerűen
és érthetően mint díjnyertes bort a vendéglőben
mohón kiisszák anélkül hogy
teljes bizonyossággal tudnák ilyennek kell lennie

a megelégedés olvadáspontjáig hatolnak
mert életre dobolja őket a kíváncsiság
szavak bűvészeként elővarázsolják a lehetetlent
letépik a cetlit a csodákra kicsit várni kell

megjósolják az eskük röppályáját
pedig önbizalmukat csupán fotocellás ajtók növelik
kitárul előttük minden láthatatlan lehetőség
és mindjárt be is zárul talán csapda most már mindegy
ha elkezdték be is kell fejezni valahogy

fénykoszorúsan érkeznek meg egy másik időben
berobbannak egy másik város eleven húsába
ahogy golyó egy fenséges állat oldalába
többé már semmi sem lehet úgy ahogy szokott

Kategóriák: Vers.

6 hozzászólás

  1. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    “elővarázsolják a lehetetlent
    letépik a cetlit a csodákra kicsit várni kell”

    Igen, akkor már semmi sem.

    1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

      Valahogy így, Tibor… semmi hókuszpókusz… 🙂

  2. Lucskai Vincze Lucskai Vincze szerint:

    Feszültség, zsongás, nyüzsgés … és egy tökéletesen megfestett pillanat: ” a díjnyertes bort … mohón kiisszák”. Remek vers.

  3. Kőhalmi Ildikó Kőhalmi Ildikó szerint:

    Nincs is úgy, ahogy szokott. Sosincs úgy. Így aztán tényleg fogalmam se lehet, milyennek is kellene lennie. De valahogy akkor is be kell majd fejezni.

    1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

      A befejezés kapcsán egyelőre a regényem második részére gondolok 🙂 rettentő sok a tennivaló (még)… az idő sürgetését érzem, a fülemben dobol.

Vélemény, hozzászólás?