Amikor a hajnal hűvös ujja fölüti a Ma
kéziratát, aléltan fülelsz a vásott ágy-
neműben, ami még anyád törékeny
testében is gyönyörködött.
Kontúrok köntösében nyögnek a tárgyak,
a redőnyön áttörő fény vonalkódot vetít
a falra. A paplan melegének hullámfodrai
egy régi történetbe sodornak.
Emlékek infrasugarán át hanyatt-homlok
zuhansz az érzékcsalódások magasába.
Lassan fölszáradnak a fényfoltok a padlón,
a szoba aranyozott bálteremmé változik.
Súlytalanul csobbansz a józan reggelbe. Veríték-
flitterbe öltözötten fogadod egy ifjú táncra
kérő kezét, de mire kibomlik a látvány lombja,
nem ismered fel kilétét a látomásban.
…magára árvul magadra ébredésed…
Köszönöm, Tibor, hogy mindig ráérzel a versbe rejtett érzésekre…
“Veríték-
flitterbe öltözötten fogadod egy ifjú táncra
kérő kezét, de mire kibomlik a látvány lombja,
nem ismered fel kilétét a látomásban”
– Jaj, hogy ismerem ezt! Van is valami hasonlóm.
Elnézést, hogy csak most válaszolok… megrendítő a kezdeményed… dolgozd ki, Anikó! feltétlen.
– Megengedi? – ez lesz az egyetlen szó,
ami majd elhangzik köztünk. És én felkelek,
mert szeretem, ha magáznak. Főleg, ha olyan
valószínűtlenül fiatalember kér fel, mint amilyen
Te leszel. Megengedem. Hogyne. Hiszen már
az a mozdulat is, amivel a kezedet nyújtod
kissé oldalra biccentve a fejedet (bármilyen
szokatlan ma már az ilyesmi egy korodbeli fiataltól),
olyan elbűvölő lesz, hogy egy pillanat talpra állít;
levesz a lábamról, ezt írtam majdnem, de az
képzavar lenne, hiszen én éppen felkelek; felkelek,
és elindulok veled kart karba öltve. Oda, ahol nem
számít, hogy tudok-e még akkor egyáltalán járni.
2014. február 2.
Sajnálom, hogy csak mos leltem meg… tetszik. 🙂