emlékek hallgatag kövei fekszenek
a fagyos úton, magában játszó gyermek
ide-oda szökdécsel a szél, lélegzetében
árva erdő bánata. barna barázdába dobja
álcáját, magasba röppen egy fogoly.

fűkardéleken széthasad az elmúlás, kiolvadnak
a tócsák, hogy arcom tükrözzék. nehezen
távozik az éjszaka, váratlan vendég betoppan
a szobába a fény. ablakomban önnön szépségében
gyönyörködik a múlt. szívemben gondok gongnak.

oly korban létezem, ahol megnő a távolság
az emberek között, ahol rövidül az ölelések
ideje, de házam felett a lassan ébredő jácintok
illatfelhőjében, a tavasz hitében született
fényhíd őrködik. itt vagyok, élni rendeltetten.

napok omladékában botorkálok, akár a vak
véletlen, abban a hiszemben hajolok e vers fölé,
hogy szavaim falat kenyérré válnak. szabadon
engedem kalitkájából a télen táplált remény
madarát, hadd repüljön a megvalósulás dalába.