bujkáló hold sötétet mélyít
szellő rezdül mint hűs tenyér simogat
hagyom álmodni tovább a dalokat
tollam leteszem nem old nem békít

fekete vérű tintája cseppen
pacából rajzol arcot kezet
előhív rögtön az emlékezet
gyorsul a dobbanás pilla rebben

könny gurul törékeny gyöngyök
nemlétező koporsón göröngyök
koppannak mégis dobhártyámban

minden puffanás egy-egy jajszó
feltűnik az égi éles sarló
fényt kaszál néma gyászban

 

 

fényt kaszál néma gyászban
míg üvöltök akár az állat
miértekre nincsen válasz
készülő kripta üres ágyam

veled kelek veled fekszem
kiszólsz szavaimból mosolyogva
besurransz libbenő gondolatba
húzom magam után keresztem

sárban porban az érkezésig
lesem a véget de persze késik
fáradt karom leeresztem

leülök helyedre a végállomásra
páratlan páros egymásra várva
kormos csillagok hullanak felettem

 

 

kormos csillagok hullanak felettem
becsapódásuktól a szív remeg
újrateremteni nem lehet
múltat mit el sem temettem

hiszen itt él velem egy fedél alatt
illata ölel tükörből visszainteget
együtt nézzük rövid filmemet
azt a kis tekercset ami még maradt

ha eljön az idő meghajtom fejem
mint halott tulipán tépett testem
Isten tenyerében hervadt szirom

béke lesz bennem örömmámor
boldogan búcsúzom a világtól
az örökkévalóság kulacsából iszom

 

 

az örökkévalóság kulacsából iszom
kettesben újrakezdjük kedves
végig táncoljuk a szerelmet
míg az iramot állod s bírom

mert vágylak mint mannát a kezdetektől
szeress forróban hogy elégjünk bele
együtt lángoljunk míg tart a zene
ne rettegjünk magányba fordult jelentől

mi összetartozik egyedül gyenge
feloldozásért könyörög egyre
hitébe kapaszkodik s a reménybe

hogy valóban ott áll az az angyal
mutatja a helyes utat a karddal
hogy elérhessek hozzád végre