Dal az égtájakért – Blanca Varelaért

Dél

Talán azok a lankák, amik a csobogó
szavak forrását őrzik, vagy a nagy folyó,
ahova megtér a kezdet, a hulló csillagok,
amik a bölcsen hallgató hullámok tükrét

lyuggatják. Talán a Nap, amitől gyorsan
behegednek a sebek, a rejtőzködő erdő,
békés vadak hona, vagy a kedves halottak
hangja, ami kívül reked hallásodon.

Talán a kenyér illata, ami hajnalban
betölti a város légterét, elnyomva
a kéményekből szivárgó gyűlölet szagát.

Nincs már út a kertig, amiben
Anyád rózsáinak jelzőtüzét lassan
felemésztik a fagyok.

Észak

Talán az út gyászszalagja mellett
a távolságot kémlelő zsiráf-jegenyék
díszszázada, a kérdések nélkül maradt
válaszok, a katonatemető éghez közeledő

keresztjei, talán a csend, ami a sírokról
leoldja a találkozunk feliratot, a Tó
zúgása, ami elnyom minden más hangot,
vagy az a fölém borult valamikor, ami maga

alá temet minden élőlényt, a zuhanásban
elvérzett gyümölcsök pufogása, mintha fegyverek,
elszorult torokkal hallgatom a széljárta szobában,

ahol évek óta élek. Sziréna hangja felezi a levegőt,
vijjogva érkezik a feledés, hogy kiszabadítson
halálmegvető hétköznapi vitézkedéseimből.

Kelet

Talán a távolság futófénye a horizonton,
vagy a közénk borult égbolt súlya, talán
a kísértő szavak íze, tiltott gyümölcs,
kimondhatatlanra formált, égető jajszó,

vagy a fülek, amikben a szabadság neve
igéző suttogás marad. Talán a fekete nap,
amitől megdermed a hőre keményedő város
siratófala. Talán a szél nyöszörgése

az emberek szíve közötti űrben, vagy a
barbár erő, ami megtartja az őszi éjszakákat
az érdes homályban álló dolgok fölött.

Talán az elhaladók homlokán a magány bélyege.
Kihallatszik belőlük az árvaság. Nincs több búcsú.
De még árnyéka se, csak hamuba hanyatló parázs.

Nyugat

Talán, mert mind messzebbre hátrál az ígéret
földje, ahonnan nagy ritkán jön csak levél, azt
is téves cím pecséttel visszaküldi a kegyetlen
szél. Talán a feladó neve, akivel régen az igaz

álmok morzsáját csipegetted a kettérepedt kövek
közül. Talán a szerelem neszezése, fészekből
kiesett, árva madár szárnycsattogása, szemernyi
láng, pislogó fény, múlttá szentesült jövő.

Járás a késhegyen, meztelen talpakkal, talán
virágok és gyümölcsök édes hona, őrhely, amit
soha nem akar elhagyni az őr. Talán a félelem,

hogy megérted a képlet értelmét, ami régi mint az
emlék, s csak a vér folytatja az utat, ahol a sólyom
rikoltását nem hallják meg a csillagok.

Kategóriák: Vers.

2 hozzászólás

  1. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    Csak folytasd “halálmegvető hétköznapi vitézkedéseidet”, drága Mari — mint amilyen ez a versed is…

    1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

      Köszönöm, Költőtárs erőt adó szavaidat.

Vélemény, hozzászólás?