Anyátlanság

Feri és Magduska, házasságuk hatodik évfordulóján kimondottan egyoldalú döntést hoztak. Magduskának mákszemnyi egyetértése sem volt, de a megvalósíthatatlannak tűnő ellen jobbnak látta nem bevetni vétójogát. Komolyan kilógott ez a határozatok sorozatából, a többibe ugyanis, Ferinek molylepke-szárnycsapásnyi beleszólása sem volt. Igaz, lusta volt ő, holmi ide-oda döntögetésekre, maradt a látszategyetértés köntösébe öltöztetett, látszat papucsférjség. Feri, leghalványabban világító gondolataiban is – cinkosan kacsintó mosollyal – nyugtázta, ő a világ legjobb stratégája.
Ám hat év után már nagyon hiányolt egy gyereket, amit – kettőjük frigyéből fakadóan – orvosilag végérvényesen lehetetlennek minősítettek. Elég nehezen rágta meg, párjával ellentétben, aki magában felsikoltott az örömtől. Egy kis bőgő betolakodó megjelenése Ferkója fölötti harmonikus uralmát valamerre mindenképpen kibillentené.
Nem dúltak benne anyai ösztönök, pedig a maga módján, jó távolról szerette a gyerekeket. Esztétikus látvány egy kis nyüzsgő-mozgó vasgyúró, csak ne járna egész nap a szája. Ha egy kis fegyelmezéssel ezt a folytonos kiabálást ki lehetne iktatni belőlük, talán – na, nem végletekig túlzóan, de – valamelyest változtatna, alap gyerektelenségi elkötelezettségén. Elmondhatatlanul szerencsésnek érezte magát sterilitása miatt, csak másnap ijedt meg, sőt, fájdalmukban gerinc- és agyveleje, egyszerre ordították túl az összes bömbölő gyereket.
Ferkója előkészült, és ami még sosem fordult elő, a háta mögött, megkérdezése nélkül, minden magától értetődő vétójogát, a legmocskosabb szemétdombra hajította.
Ekkorát sosem csalódott még párjában. Történt ugyanis, hogy Ferenc, a közös megegyezést száz százalékig megelőlegezve, előkészített egy pici meglepetést. Reggel kézen fogta, és sugárzóan boldog arccal, rejtelmes ismeretlen cél irányába kalauzolta őt. Magduska előbb egy huncut játékra, avagy neki szóló meglepetésre gondolt – hat év után megérdemlek én is egy kis extra figyelmességet, gondolta –, és ment. Egészen addig nem fogott gyanút, amíg a szomszéd község buszmegállójától, nem a központ, hanem a helységből kivezető útra kezdte vezetni. Még ekkor is valami szerényebb figyelmességre gondolt, erdőszéli piknikre, vagy közös mezei vadvirág szedésre, amikor szíven ütötte a horror. Besejlett neki, mi is van az út végén. Ráadásul már teljes körvonalaival kirajzolódottan ásítozott rá, mint egy őt felfalni készülő ronda száj.
– Meghoztalak, kedves. Úgy örülök tegnapi közös döntésünknek! Tudod, biztos voltam benne, hogy neked is úgy hiányzik egy közös – ha nem is a mi vérünkből való, de a szeretet megosztására épp oly alkalmas – gyermek, mint nekem. Hogy ne legyen annyi gondod, az igazgatóval, aki régi-régi jó barátom, mindent előkészítettünk. Már csak egy aláírást kell odakanyarítanod, és az egyetlen alkalmas kicsikét, a hatodik évébe lépő Juliskát vihetjük is haza. Nála fiatalabb egy sincs, a többiek mind tizenegy, tizenöt évesek. Az igazi boldogság, nem nagy fából öreget, hanem csemetéből, ha kell, kétoldalt megtámasztva, szülői gondoskodással sudár fát nevelni.
Magduska a mosolyt is remegéssel, összeszorított foggal erőltette erre a mocskos árulóra. Majd úgyis megoldja, hogy ez a hülyeség ne léphessen életbe. Nemcsak a vétójogot fogja alkalmazni ezután, hanem még álmában is ellenőrzi párja összes gondolatát. Sutyiban bedobott két nyugtatót, hogy ezt a hirtelen rászakadt, nagyszabású “örömet” legalább ne látványosan visítsa szét az első percekben. A szép szörnyű, kettéosztott borzadály akkor támadt rá, amikor tudatosult benne, hogy Juliskát ott és akkor, gyorsított eljárással nemcsak örökbe fogadták, de nevükre is vették, és ettől a pillanattól kezdve a saját gyermek minden jogát bírja.
Három nap után ordította először alantas elárulójának képébe:
– Ezt a kis elmebeteget, ha mindenkinek jót akarsz, mint lábamról a mocskos zoknit mosás előtt, úgy távolítsd el, különben beolvasztatlak mindkettőtöket, és rézpénzt veretek belőletek.
Feri elmosolyodott, megcirógatta és megsimogatta Magduska önzetlen fejecskéjét, és egy nagy cuppanósat nyomott a homlokára.
– Gyönyörű vagy így, drágám, hiszen a gyermeknevelés viszontagságos, de szép útját kezdted el, szemlátomást a legőszintébb belső lelkülettel.
„Hej, Ferikém, ha tudnád milyen lyukacsos az a belső, csupa folt és remélem, nagyon hamar szétpukkan, mint a bicikligumik általában – gondolta, és erőltetett egy nagy, megértést sugárzó mosolyt arcocskájára Magduska. – Úgyis kicsinálom ezt a jövevényt. Elvette a nyugalmamat, aláaknázza tekintélyemet, és ha hagyom, a végén nem csak Ferkó megbecsülését, de ami a legfontosabb, a szerelmét is elveszítem. Hogy képzelte egyáltalán, hogy a szeretetet szerteszét lehet faragni más emberek felé is, mint egyedül, kizárólag és csakis irányomba.”
Magában dohogott és lihegett, aztán az első osztály első fele után, a színjeles bizonyítványtól feketén füstölgött mindkét füle.
– Nézd, Feri, ez a gyerek bizonyíthatóan elmebeteg. Egy első osztályos, soha nem színjeles, hiszen mindent meg kell tanulnia!
– Édeském, hát éppen ezt csinálja, teljes erőből, és látod, milyen szép eredménnyel!
Magduska, ha a bizonyítvány közepes, vagy rossz, akkor azt használta volna ki. Így előbb földig érő felnőtt ruhákba, hatéves boszorkának öltöztette. Amikor Juliska lelkét láthatóan a szándékos rondaruháztatás sem törte meg, a vasárnapi kortársakkal való találkozást számtalan koktélos pohárba kötyfölve hiúsította meg.
Túlzás nélkül, Hamupipőkét csinált belőle. Szétszórta a borsót a földön, hogy válogassa ki belőle a zsizsikeket.
Ferkó – egyre bátortalanabb, csak a nagyon ritka, négyszemközti esetekben kapott buzdító támogatásával –, nem volt hajlandó szomorkodni, sőt dalolva szedegette – szépen, szorgalmasan –, az egyre értelmetlenebb, minduntalan kitalált aknaakciók gonoszságát.
Egy délelőtt, mikor a gyermek semmiképp sem hallhatta, Magduska kiadta Ferkónak az “ül” parancsot.
– Hát idenézz! Bemegyünk az első ügyvédhez, és úgy leszedetjük a nevünkről, ahogy elő van írva. Aki a büntetésen röhög, meg énekel, az nem normális. Gonosz is, mert állandóan…
– Mit csinál állandóan?
– Állandóan nem szomorú, pedig én azt szeretném! Érted!? – ordította. – És te még beszélsz is vele. Miért beszélsz hozzá egyáltalán?
– Mikor beszélek, kincsem, drágaságom?
– Ne csináld! Olyan a szemem és a fülem, hogy a kanyaron túlra is látok, és hat házzal távolabbról is hallom a suttogást. Pusmogtok, szeretgeted, olyan abnormális módon.
– Már hogy érted, kicsikém, az abnormális dolgot, hiszen ez még egy gyerek!
– Igen, de lány is ráadásul! Nem elég, hogy egy betolakodó idegen – még nevével is – közénk furakodik, miszlik szilánkokra tördeli maradék bizalmamat. Tudod, már semmiben sem bízom, ami felőled jön! Képes vagy mást szeretni, bárkit, legyen az… Most, így hirtelen nem jut eszembe más, csak ez a kis nyavalyás!
Ferkó látott is meg nem is, bár sajnálta a gyereket. Meg kell adni, kényelemhez szokott, és sokkal, de sokkal óvatosabban istápolta a későbbiekben.
Magduska, harmadik osztályos korára, a helység apraja-nagyjával tudatta, hogy Juliska közveszélyes elmebeteg. Addigra már pár száz próbálkozást indítványozott, de mind úgy végződött, mintha egyedül, egy zsilettpengével akart volna egy grizzlymedvét megborotválni. Eredménytelenül.
Tizenegy éves korára vette tudomásul, hogy ostoba hibáját – ahogyan ő nevezte –, amit elkövetett azon a hatodik házassági évfordulón, nem lehet visszacsinálni. Egy örökbefogadott gyerek éppen olyan, mintha ő maga szülte volna.
Itt egy picikét elgondolkodott, és a lakásban körbenézés után, nagy megkönnyebbüléssel sóhajtott, mekkora szerencse érte a gyermektelenséggel. Nem kellett szülnie, soha nem is akart, másfelől egy ilyen direkte, vér szerinti kisocsmány betolakodót, sokkal, de sokkal nehezebb eltávolítani.
Tizenkét évesen kijárta, nem kevés pénzzel, hogy intézetbe zárják Juliskát, a nem épelméjű gyermekek majdnem biztos halál házába. Zárt osztályra, ahonnan, ha akármennyit ideig él is, szinte kizárt egy valamikori szabadulás.
Juliska, ágyán üldögélve, csontsoványan, sokszoros adag nyugtatóval dúdolászott. Néha, mert azért ő is emberi lény volt ám, nekirontott az ajtónak, a szabadulás reményében. A nyugtatók hatásától mindig elfelejtette, hogy ezt kényszerzubbonnyal jutalmazzák.
Másfél évet élt itt, a sokszorosan kidobott. Először anyja, majd az árvaház, aztán az őt örökbe fogadók lökték el. Utóbb egy – az egészséget igen relatív mércével mérő – intézet.
Évtizedek után már senki nem tudja pontosan még a helységet sem, hol is van a sírja. Helyesbítek, hol is van az a terület, ahol valamikor, valami sírfélét ástak neki, aztán soha többet nem gondozták, és amire sosem tettek egy csokor virágot sem.

2 hozzászólás

  1. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    “aztán soha többet nem gondozták”

    Remélem, “Magduskáét” sem, sőt, még páros lábbal ugrálnak is olykor rajta, Barátom…

Vélemény, hozzászólás?