Érted írok a táj triptichonjára
az ég kifeszített gyöngyvásznára
kilakoltatott napfény egyszervolt sugarára
telek damasztabroszára
az örökkévalóság emlékművére
kövek pórusába
a Tó hullámszobor-parkjába

Téged látlak a feledés víztükrén és
írok az aranyhíd lábánál alvó álmaidért

Éj barna mélye hordozza arcod
Neved zászlajával hivalkodik a szél
Szívem szabad rétjét
aggódásod sólyma felügyeli
szeme fényszórója bevilágít
nyugtalanságaim kiserdejébe

A valóság ködfalára neked üzenek
Szétgurult harmatcseppeken
egy-egy betűt hagyok te úgyis kirakod
belőlük a legszebb magyar szót

Légörvények összekuszálódott mosolyára
közös emlékeink díszsorfalára
sóhajok drapériájára
írom vallomásom

Ajkad bélyegét viselő pohárra
hangodban zúgó tengeráramlásra
a szemedben oldott sókristályokra
tapogatózó félhomályba
az elmúlásba fészkelő idő tiktakjára
imákra lehelt ámenekbe
írom: méltó vagyok
hogy benned lakjak
s hiába kiáltasz rám
szíveden verdeső pacsirtára
holtomban is érted dalolok

*
Megjelent A múlandóság stációi című kötetben, 2011-ben