Montázstriptichon

 

Tárgyalás nélkül zártak magamba.
Tényleges életfogytiglan ez.
A folyosón jön-megy a képzelet, zörgeti
a kulcsokat. Ilyenkor azt hiszem,
szabadon akar ereszteni, de végül,
az ablakokon át, csak felhőket
nézhetek. Szeretek felhőket
nézni, mert olyan tájakat gondolok
alájuk, melyekre mindig is vágytam.
Néha betűkből-hajtogatott galambot
küldök egy ismeretlennek. Minden
alkalommal visszajön és levelet hoz.
Tőlem.

*

Naponta más álmodja álmomat,
melyre egy idegen emlékezik,
s amint növekszik bennem a halál,
levedlem a jelent, mert csak így férhetek
az elmúlásba, de addig ezernyi elszáradt én
hever mögöttem és azokból
a még hasznosítható emlékeket kinyerve,
verset próbálok hajlítani, ám a szavak
ékszerészei hiába várják, a múló Idő
mind nagyobb nyomása alatt,
mégsem préselődik gyémánttá a pillanat.

*

Nem számolom napjában hányszor veszek levegőt.
Sokak szerint felelőtlen vagyok,
mert fölvásároltam néhány évre való szívverést is.
Talán igazuk van, hiszen üres a kassza.
Be kell törnöm múltamba, hogy visszalopjak valamit,
de a felejtés biztonsági őreit nehéz lesz kijátszanom.

Kategóriák: Vers.

3 hozzászólás

  1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

    zseniális, drágaIstvándorom. mindig lenyűgözöl. köszönöm, hogy hűségesen hozod a verseidet az alkoTÓházba… mostanában olyan lassan mozog… talán tél van itt is. ritkán “préselődik gyémánttá a pillanat” ölellek: KedvesMarid

  2. Gősi Vali Gősi Vali szerint:

    “mégsem préselődik gyémánttá a pillanat.” – azért szerencsére, Veled gyakran megesik 🙂

  3. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    Szikrázik az a gyémánt, Barátom.
    Itt, ebben a VERSedben is.

Vélemény, hozzászólás?