Tárgyalás nélkül zártak magamba.
Tényleges életfogytiglan ez.
A folyosón jön-megy a képzelet, zörgeti
a kulcsokat. Ilyenkor azt hiszem,
szabadon akar ereszteni, de végül,
az ablakokon át, csak felhőket
nézhetek. Szeretek felhőket
nézni, mert olyan tájakat gondolok
alájuk, melyekre mindig is vágytam.
Néha betűkből-hajtogatott galambot
küldök egy ismeretlennek. Minden
alkalommal visszajön és levelet hoz.
Tőlem.
*
Naponta más álmodja álmomat,
melyre egy idegen emlékezik,
s amint növekszik bennem a halál,
levedlem a jelent, mert csak így férhetek
az elmúlásba, de addig ezernyi elszáradt én
hever mögöttem és azokból
a még hasznosítható emlékeket kinyerve,
verset próbálok hajlítani, ám a szavak
ékszerészei hiába várják, a múló Idő
mind nagyobb nyomása alatt,
mégsem préselődik gyémánttá a pillanat.
*
Nem számolom napjában hányszor veszek levegőt.
Sokak szerint felelőtlen vagyok,
mert fölvásároltam néhány évre való szívverést is.
Talán igazuk van, hiszen üres a kassza.
Be kell törnöm múltamba, hogy visszalopjak valamit,
de a felejtés biztonsági őreit nehéz lesz kijátszanom.
Szikrázik az a gyémánt, Barátom.
Itt, ebben a VERSedben is.
zseniális, drágaIstvándorom. mindig lenyűgözöl. köszönöm, hogy hűségesen hozod a verseidet az alkoTÓházba… mostanában olyan lassan mozog… talán tél van itt is. ritkán “préselődik gyémánttá a pillanat” ölellek: KedvesMarid
“mégsem préselődik gyémánttá a pillanat.” – azért szerencsére, Veled gyakran megesik 🙂