Vak álomba hullt a rét, becsukta szemét
minden gyógyfűvirág. Percek pulzusát
kereste az éj. Telt tőgyű felleg húzott
a látóhatár felé, szemérmesen szoptatott

egy éhes csillagot. Idegen bolygó bujdosója
jöttél, lépted nyomában fölneszeltek elveszett
magok. Fagyott szőlő volt a szád, homlokomra
csókolta a végtelent. Rózsák kelyhéből

szívtam be illatod. Hallottam pillád
rebbenését, csupán falánk fény motozott
a lombok között. A hold szemöldököd
kecses ívéig fogyott.

Neved kiáltottam. Az égbolton fölnyílt
a hajnal sebe, visszazengte: Itt vagyok!
Azt hittem karod, de csak
a zsoltáros éj ringatott.