VOLTÁL

kicsinyke ér
túlságosan öleltél
amikor folyómba futottál
sosem hevered ki
torkolatomba érkezésed
belezúgtál évszázados dalaimba
csak játszottak veled hullámaim
magasba emelték cseppjeid
majd jóllakatták velük az éhes köveket
legénypatak sem lesz belőled
hogy visszakapaszkodj
a csüngő fellegekbe

&

eltemetett fénysugár
gyökeret akartál verni
hogy tápláld és megtartsd bennem magad
amikor a hajnal dicsfényébe tartottam arcom
ráeszméltem rablásaid rettenetére
de nem féltem tudtam hogy a természetes
sejtelhalás legyőzi árnyadat

&

nagyléleKzetű nyugalmamból
mint egy lázadás kiragadott a vágy
felpolíroztam függőben maradt ígéreteid
mert olyan izgatóan suttogtál napjaim lőrésébe
te a szabadság uzsorása
időd fáján nem dalolt madár
a kövek elutasító hallgatását
megbocsátotta a csönd

&

végleg a szerelem vázlata maradsz
bekezdés tárgyalás nélkül súlytalan
befejezés megörökítésre méltatlan
regényötlet ha mégis írnék rólad
senki lenne a neved de nem tagadom
voltál bizonyság erre tűzpiros szexi
kombiném és a szenvedély hevében
szétszakított neccharisnyám amiket
ebben az ünnepélyesnek kikiáltott
pillanatban kidobtam a kukába

Kategóriák: Vers.

2 hozzászólás

  1. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    Elbocsátó SZÉP üzenet.

    1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

      Már régen itt volt az ideje, Tiborom 🙂

Vélemény, hozzászólás?