Világtalan csillagok

Létezem. Egy halandó félálmában.
Felismer hajam százéves bonsai erdejének
illatáról, csak még nem tudja, hogy az a
hirtelen visszafojtott lélegzet én vagyok.
Romos emlékei között bujdosom,
félelmek taszító pólusában.
Keressük egymást világtalan csillagok.
 
Egyszer kigyógyul vakságából az út,
pórázán többé nem vezet. Meglátja
maga előtt áradni a kezdetet.
 
Hiszek magamban egy haladót, aki szavával
kiszabadítja a láncra vert kutyákat,
hosszú haldoklásából felszabadítja a tájat.
Egész valójában létezik bennem, mint
szűz hóban a lábnyom. Megszólít:

Virágom, itt vagyunk,
szerelmi történések küszöbén elbukottak,
a várakozás zsákutcájában, egy pőrére
vetkőzött őszinte pillanatban. És soha többé
nem kételkednek bennünk a végtelen pipacsmezők.

*
Megjelent az Aláírom a szabadságteret című kötetben, 2012-ben

Kategóriák: Vers.

6 hozzászólás

  1. Gősi Vali Gősi Vali szerint:

    Szeretem ezt a versedet is, nagyon, drága Marim.

    1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

      Köszönöm mindenkori figyelmedet, Valikám <3

  2. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    “Hiszek magamban egy halandót”
    Ott él Benned és a soraidban, drága Mari…

    1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

      Köszönöm, Tibor, hogy erre a régi versemre is figyelemmel voltál. Azért tettem fel, mert az alkoTÓházban még nem volt olvasható.

  3. Vajdics Anikó Vajdics Anikó szerint:

    Most látom, Te is a csillagokkal foglalkoztál mostanában. Jó, hogy vannak, a kihúnyók helyére pedig születhet új.

    A.

    1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

      Köszönöm jöttödet, Anikó… éppen most jöttem a Te csillagosodtól 🙂

Vélemény, hozzászólás?