magunkra hagytál bennünket, azt hitted,
elég érettek vagyunk a bizonytalanságra,
amiben évezredek óta élünk. látod, a mai
napig sem tudjuk kimondani a nem szót,

mert folyton megrekedünk a részletekben,
ahol a mi ellen hozott eszement rendelkezések
a rabság, az árvaság karámjába terelnek
bennünket. létünk órái cseppfolyósak,

lecsúsznak végzetünk faláról mint dalí
festményein, és hiába próbálunk cérnalábú
elefántokként átgázolni gondjainkon,

hiába gyújtja fel zsiráf nyakunkat és
hamvasztja el gazella testünket a homályos
zugokba bevilágítani képes mécses-szívünk.

amikor lefekszünk, isten a magányos álmok
filmjét vetíti szélesvásznú homlokunkra.
születésünktől az utolsó leheletig kétségbe-
esetten a nyugalmat keressük. a boldogságot

kutató szent akaratban vergődünk mint
végzetünk órájából szökött rugó. reggelenként
a kávés csésze oldalán a zacc hieroglifáit
böngésszük, hátha valami biztatásra lelünk,

hogy jól csináljuk, ha vérfűvel, lucernával
és édesherével dúsan benőtt legelőkön rejtegetjük
utódainkat, nehogy rájuk találjon a gonosz.

reménykedünk, hogyha már fiaink és lányaink
nem is, a mindenható megbocsátja bűneinket,
amikor meglátja saját tökéletességét bennük.