triptichon

ki tudja hány napkelte után váltál
súlytalanná lelkem zárt terében.
ne vágyódj utánam mint viharban
kifordult növény a föld után. én már
nem sietek boldogtalanná lenni.
belefáradtam a folytonos megfelelésbe.
tekinteted üvegházában szép kövérre
híznak a páracseppek, némán csordulnak
alá, kiöblítik belőled az idegfeszültséget,
végül a szívverést és akár a megöregedett
ház nyögdécsel benned minden emlék
rólam. esténként még körbejár egy könnyű
fuvallat, akár a csók, amit mindketten
elfeledtünk.

+

az út fekete korbácsa végigsuhintott
a táj meztelen húsán, csattanásától
megugrottak az erdők és a messzeségbe
hátráltak. mint sűrű eső, távolság zuhogott
a szélvédőre. alig láttuk tőle a templomot,
ahol örök hűséget akartunk fogadni. az út
az égbe futott, vele az évszakok, reményeink,
és a világ megannyi gyönyörűsége. eltűntünk
valahol mi is, csak apró villanás maradtunk
egymásnak. két távoli csillag magányt pulzáló
fénye.

+

ó, régi szép idők, amikor a boldogságtól
sajgott a csontom. ma már mosdás után
a halál szelével szárítgatom az arcom.
csigalassúsággal telnek az órák,
fénysebességgel a napok. közeledem
önmagamhoz. ködkendővel kötöm be
a fák szemét, én már nem leszek hunyó.
hidegen hagy az ágyamnál vergődő papucs,
a humusz alatt térdeplő gyökerek, mások
elmebaja, dicsfénye, romantikus története.
költészetemre roppant érzékeny tárgyakkal
veszem körül magam. elmesélem nekik,
milyen sokáig kerestem a szerelem hőtérképén
a legkedvesebb arcot, de csak szívem tűzhányójáig
jutottam és szép lassan mély árok lettem
a szemem alatt.

Kategóriák: Vers.

2 hozzászólás

  1. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    “két távoli csillag magányt pulzáló
    fénye”

    Mélymerítkezés 3D-ben…

    1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

      KÖszönöm, Tibor, hogy mindig híven követed megnyilvánulásaimat.

Vélemény, hozzászólás?