Ha elaludna
az Idő porkolábja,
visszaszökhetne
ami elmúlt: volt- séták
indulnának a tájba,
erdőtűz gyufásdobozba,
sértő szó a szájba
visszamászna.

Ismét tudnám,
hogy ma érkezel
vennék egy csokor
virágot,  örülnél,
aztán csókolóznánk
és akkor te MOST is
ITT lennél velem.

*

Séta közben botlottam bele.
Kicsi volt. Doboznyi.
Kegyszertartó-szerű. Fedele
szivárványból készült,
az oldalai pedig zenéből.
Milyen szép mondtam,
kár, hogy nincsen rajta
csavargató.
Dühös lettem és összegyűrtem.
Apró, mélabús-hangú golyó
lett. Nem sejthettem, hogy
minden utazás elgurul vele
és bennem sem nyerít többé
a hintaló.

*

Mondjátok magányos,
pedig csupán Egyetlen:
déenesekkel csavarozott,
génbillogokkal jelölt.
Keringek. Ide-oda. Verődök.
Adott térfogatba zárt hiány vagyok.
Csillagok között keringő porszem.
Kapaszkodok. Kódolt célom a KILÁTÓ,
melynek minden lépcsőfoka egy-egy ősöm.
Mikor fölérek, magam is lépcsőfok leszek.