valamiféle őskori lények
akikről freskót fest
a valóság az ég kifeszített
gyöngyvásznára

a jelenbe oltják a múlt mérgeit
hosszúra nyúlt álmukból
arra ébrednek hogy repülni akarnak
pedig csak a madarak képesek
uralni a levegőt

alvajárók bolyonganak
jelek kozmoszában
végtelennek tűnő fonálba
gabalyodik a lábuk
várják a hőst aki megszabadítja
őket a közöny börtönéből

nem tudják hogy semmi
nem mossa le ajkukról
annak a nevét akit telhetetlen
birtoklási vágyuk csillapítására
fölfalnak

az emlékek vágóhídjára
toloncolt egymáshoz hasonló
félig emberek félig szörnyek
százszor újranézik az élvezet
kedvéért lassított felvételen
saját végüket
a labirintusok éjszakáján