Lombok közt sziszeg a szél. Az út
óriás, tetovált V betűként lüktet.
Napkorongon estét köszörül az
alkony. Csillagszikrák fölröpülnek

és beágyazódnak a sötétségbe.
Kerítésrésen árnyék búvik át.
Ezüstport szitál a Hold s az égre
fordítják levéltenyerük a fák.

*

Ismét e ház. Mindig ide jövök,
ha indulnék, de nincs rá lehetőség.
Most is este van és hűvös, s mint
egykor ősöm, barlangja elé rőzsét,

emlékeket hozok, hogy melegedjek.
E táj már nem azonos a bennem lakóval.
Belül több a tél. Lobban a múlt. Várok.
Még egyetlen lábnyom sincs a hóban.

*

A bedeszkázott kutat kibontom,
belenézek és megértem végre,
arcom egyszer-volt-hol-nem-volt
felhők és ártatlan kékek szövedéke.

Homlokomba fecskegolyó csapódik.
Hátam mögött tanya. Nádsörényes,
ugrásra kész ragadozó. Nem mozdulok.
Korog benne, ami nem lett. Éhes.

*

Távolság mozsarában csenddé porlik
a harangszó. Belső tornyom is néma.
Fejre állított tornyokból csókák hullanak.
Fogyóban vándorlásom minden tartaléka.

Egyetlen lehetőségem kihajtogatni
gyermekkoromés ráfeszíteni a mára.
Furcsa, törékeny szerkezet az emlékezés:
úgy zuhan velem, akárha szállna.

(ajánlás helyett ima)

Ments meg engem a dolgok üres  tekintetétől,
kongó cicomáktól hogyvagy-jólvagyok közhelybarmaitól,
önzéskagylókban hizlalt gyöngy-özöntől.
A röpülésnek-szánt kalodalyukakat gyógyítsd be az égen
s vágj apró ösvényt, mely erdőn átvezet,
adj vágtát izzó farkasharapást, a  mindennapi
méla csordakút helyett.