Kórosan elszaporodott sejtjeiben a magány.
Halálhoz hasonló pillanatban feküdt az ágy
bal oldalán. Szívében évek óta a félelem
anarchiája dobolt. Mintha valaki legrosszabb
teléből szabadult volna. Hosszú időbe telt,
mire ráébredt, ez nem a halál, ez maga az élet.
Ráadásul olyan valóságosnak tűnt.
Jó ideje nem evett, csak magából.
Kipipálta teljesületlen álmait. Bekente
a tengerre néző tévedésmentes célok hátát,
nehogy leégjenek. Kutya idő volt. Dobott
egy csontot neki. Mindig visszahozta.
Nem apport, te bolond. Nevettek. Egymáson.
Boldogan. A Nap közelebb ereszkedett,
nézte őket, két szegény boldogtalant.
Azt hiszem, ÍGY boldogtalannak lenni már-már EGYFAJTA boldogság, drága Mari…
POntosan így gondoltam 🙂 köszönöm, Tibor mindenkori figyelmedet
🙂
“Jó ideje nem evett, csak magából.”
Ez önmagában is megállja a helyét, mint vers.
Köszönöm, hogy így találod. 🙂