Minden hétfő rám csapott ajtó.
Bemászhattam volna az ablakon,
de nem ezt tanultam.

Már nincs sehol, semmin lakat.
A tegnap átfolyik a mába,
sodródik vele a sok tapasztalat.

Bölcsebb lettem tőlük? Okosabb?
Nem hiszem. A szita még mindig
sűrű, de a forgók, ízületek

csikorognak, beragadnak.
Hazudhatnék magamnak,
ám ott a tükör. Reggel. Arcom

lapul a hab alatt. Nini
a télapó, mondják az unokák.
Nevetnek. Én is, velük.

Aztán előbújik a valóság.
Ismét nagypapa vagyok.
A mindent szögletesnek látó,

kinek villámai alig látszanak,
és belül dörög, belül omlik.
Belül nem süt a Nap.