két fa között kiállítás nyílik az elmúlásról
tökéletes műalkotás zúg a szél tapsorkánja
vissza vissza kiáltja egy kakukk meghajol a pók
tovább szövi az ősz mandaláját az ágakról
illúzió-infúzió csepeg csitítani mohák
vágyódását a sosem látott észak után

*

kavicsokat teszel a zsebedbe legalább
a föld érezze súlyod és amikor hazatértedkor
mint négy satupofa közelednek feléd a falak
rettegésed egy ostoba dallal űzöd el
kitárod az ablakot hogy láthasd a kedvetlen
embereket a kedvesen kanyargó utcán
közben attól félsz valaki tényleg meghallja
éneked ölelésével elnyomja szagod és többé
nem ismer fel a vadhattyúcsalád
akiket a Tóparton etetsz

*

ez a magányos fűzfa isten álmát
álmodja tovább esténként elmeséli
az ágai között fészkelő cinkéknek
hogy valamikor valahol létezett
egy emberséges világ aztán csak
magában borong árnyékával beteríti
a kertet levelei ezüst halrajként
úsznak az égóceánba

*

megszelídített fákból a fasor
könnyű balettcipőben táncol a szél
száraz levelek gyakorolják a piruettet
a hold hamvas pázsitot lel úgy hempereg
rajta mint láncáról elszabadult kutya
az út rejtélyesre sápad a bokrokból az est
illata árad senki sem tudja miért kesereg
az ősz színpompás díszletében
egy feketerigó

*

üvegszemét mereszti a reggel
az agapentus virágra leginkább ő
szenvedi meg a szerelem hirtelen
hőmérséklet változásait vasárnap
a kielégítetlen vágy falloszaként
ágaskodó leveleit hétfőre
lelankasztja a fagy