Hát eljöttél?

Hetek óta hangtalanul feküdt, a veszedelmek kezdete előtt kinézett legmegfelelőbb rejteken, a hegyoldalon egy pincében. A veszedelem olyan hirtelen váltott vészbe, hogy ideje is csak arra maradt, hogy futtában – egy lópokrócnak sem nagyon nevezhető -, daróczsák darabot és egy nyaláb szénát vágjon két hóna alá egy útba eső boglyából. Jó rejtekhely volt, bokrok és fák fedték és védték nyáron az arra járóktól, ám így télen sem volt könnyen felfedezhető.
A pinceajtót, belülről dróttal zárta magára. A sok szellőzőt nem merte eltömni, ha mégis arra sodródna egy minden oldali ellenség, ne hívja fel a figyelmet, hogy bent lehet valaki. Nyers krumpli szépen volt, kicsit már unta is, a víz helyett egész jól megtette a bor. Tizenhat éves életét féltve, magában dúdolt, nem hanggal, csak úgy a fejében.
“Messze van a pici falum, de a tornya mégis idelátszik, pici falum utcáiban, az akácfa éppen most virágzik.
De szeretnék hazamenni, minden szálat bokrétába szedni, az estéli harangszónál szív-dobogva valakire várni.”
Dobogott a szíve, de most leginkább senkire sem várt. Németeknek és magyaroknak katonaszökevény -életkortól függetlenül -, hiszen hadköteles férfi nem egészen tizenhat évesen. Oroszoknak ellenség, ami nem feltételezte az azonnali kivégzést, de a pincében rejtőzködők – a precízen eldöntött szovjet doktrína szerint -, egészen biztos, hogy partizánok, férfiak, nők, öregek, vagy gyerekek egyaránt. Így bárki talált is volna rá, helyben végeznek vele.
A szíve a torkában dobogott, ezen csak a fejében ismétlődő hallgatók elméleti dúdolása könnyített egy picit. Lent ropogtak a fegyverek, olyan volt, mint egy tűzijáték onnan a távolból. Csak azok a tüzérségi lövegek, időről-időre ne vonták volna ki a vért is az arcából. Olyanokat dörrentek, amihez hasonlót sem hallott soha. Sajnálta azokat a szerencsétleneket, akik ott maradtak a csatatérré változott városközpontban. Nem érzelgett különösebben, annak örült, hogy él. Úgy döntött, ha rajta múlik megpróbálja ezt az egész őrületet túlélni és ha ilyen gyilkolást lehet rendezni, minden oldalról gyönyörűen megideologizálva, akkor ha túléli és kiskaput talál, megpróbál soha nem lenni katona.
Behunyta a szemét. Ritkán szundított egy keveset, olyankor, amikor a vastag, szén sötét felhők – a pince sötétjét túllicitálva -, a vakság szintjére süllyesztették látási viszonyait. Majd egy-egy újabb becsapódás megrázott mindent és belevakított sötéthez szokott szemeibe. Nem bírta és halkan, tenor hangon elkezdte énekelni kedvenc nótáját.
Nem volt neki soha pici faluja, de olyan volt ez a nóta, hogy megszorongatta a szívét, vasmarokban tartotta, szinte már fájt a mellkasa a keserűségtől és egyedülléttől. Ivott még egy korty bort, aztán félretéve minden elővigyázatosságot, magasabbra emelte a hangerőt. Szépen, dallamosan énekelt, bánattól szorult szívvel, hunyorgó szemmel. Családra gondolt, egy kis házra, feleségre, gyermekekre. Olyan hétköznapi vágyak ezek… Vajon összejön neki?
“Nem idevaló születésű vagyok én,
messze földről idevándoroltam én.
Így jár aki messze földről idevándorol…”
Dúdolta…
Elszundított, azt álmodta, hogy van is családja, meg nincs is. Az udvaron tett-vett, alig várta a reggelt, amikor olyan lelkesedéssel indult munkába -azzal a tudattal, hogy hasznos tagja a társadalomnak-, mintha a legmagasabb funkciók birtokában lenne. Nem nagyon tudott írni, olvasni is csak alig, de az esze borotvaéles volt, pillanatok alatt oldotta meg, gyakorlatias helyzetek dilemmáit.
Tökéletesen nyugodt volt, a főnök kedvence, aki a kiszuperált motoros targoncák után, először kapott elektromosat és mikor a kényelmetlen állva vezetősöket is lecserélték, emberközpontúakra, amin ülni is lehet, ő volt az első, akit megtisztelt a vezetőség, egy ilyen jármű, kezelésével. Boldog és büszke volt magára és családjára, ami volt is neki, meg nem is.
Megébredt. Miután sem magyar, sem német nem volt a kinti harsogás, biztosra vette, hogy csak orosz lehet. Félt, egy hordó mögé bújt. Jobban elbújni már nem tudott és a hangzavar egyre közeledett, majd csendesedett távolodni hallatszott. Úgy látszik találtak egy könnyebben megközelíthető pincét. A csend beállta után, még fél napig óvatosságból nem zajongott, a lélegzetét is visszafogta nehogy magára hívja a figyelmet.
Megint elaludt egy kicsit, ismét érdekeset álmodott. Volt is családja, meg nem is, valahogy senki nem szerette. Vajon tett érte? Minden bizonnyal, nem mindig a környezete volt a hibás. Lassan az ágyúdörgésben részlegesen elvesztette hallását. Milyen érdekes! Pedig olyan messze volt az a frontszakasz, sok kilométerre.
– Mihez kezdek most? Hideg is, nyirkos a pince, pedig száraz volt mikor beköltöztem.
Ráfolyt a hólé. A leghátsó hordó mögötti vackán dideregve szenderült el és álmában látta a mészáros házának helyét. Lövedék csapódott be, senki és semmi nem maradt életben.
– Ki szabadít fel most az inas évek után? Hiába tanultam meg a szakmát?
És megint megébredt. Felkelt és kikémlelt az ajtón. Érzékelte, hogy valóban gyengébben hall, mint előbb, pedig síri csend fojtotta, az ijesztően magányos, sötét hegyoldalt. Kicsit jobb kedve kerekedett, de elővigyázatosságból esze ágában sem volt, az önként börtönéül választott – életét becsülettel megóvó – pincét elhagyni.
Visszaheveredett a szénára, behunyta a szemét és olyan keserű gombóc kerekedett a torkára. Cikória mezőkön rohant, talpát szétsebezte a kemény tarló, szívét az élet smirglije dörzsölte át. Fázott és emlékezett az álmában látott, széles, pocakos, tagbaszakadt, ötven év körüli öregre. Mindenki így hívta álmában! Testsmirglitől zúzódott sajgó szívével felpillantva rémlett fel benne a vézna kamasz – akit mindenki fiúnak szólított és egyszer csak mindenki öregnek -, átmenet nélkül. A fiú, az öreg… Neve nem nagyon volt.
Megint álmodott. Hallása bántotta, bár nem vált siketté, de a suttogó hangokból semmit nem értett. Jó sokáig igyekezett ezt titkolni, érezte ezzel vissza lehet élni. Egy idő után, a rengeteg blöffből visszajelzett, helytelen válasz lebuktatta.
– Suttogjatok csak, mint varjak körül az őszi levelek! Előbb a levél potyog le, aztán a varjú. Én nem ezt kívánom nektek, így, az örök munkaruhám alól sem. Olyan idegenné lett mindenki – a volt nincs, van is, nincs is családja -, mint egy hegyormon büszkén álló, mégis végtelenül magányos egy szál fenyőt hagyta el. Lágy hangon dúdolt álmában, miközben öregedő maga, kaszáló mozdulatokkal, monoton, de mégis megnyugtatóan seperte az udvart. Csak a Szemefénye – ahogy ő nevezte, Kislyányom -, tudott mosolyt csalni az arcára. Elég volt annyit mondania, “apukám” és ha tehette volna, vajas kenyéren terül szét, olvadtan a szeretettől.
Megébredt ismét. Ugyanazt a szorítást érezte a szívében, mint a dörgő ágyúk és a jövő-menő hadseregek borzalmában. Végigsimított az arcán, úgy reflexből, borostás volt és igen kerek. Felemelte a fejét és visszazuhant az ágyra.
“Sej-haj Kati, vasárnap kirándulunk…”
Próbálkozott magát egyensúlyba hozni, de nem sikerült. Vasmarok szorította a szívét, még a bokájában is fájt.
“Pihennem kell, így nem tudok reggel bemenni dolgozni”, –  gondolta – “ilyen nem fordult elő az elmúlt negyven évben és nem is fog. Reggelre összeszedem az erőm, van még egy kicsi a nyugdíjig, nem szégyenítem magam betegeskedő nyafogással. Még hogy betegszabadság, aki dolgozni akar, az dolgozzon! Dolgozni szabad és csak az nem dolgozik, aki nem akar.”
Felült, a tükörbe nézett, már nem csak a szíve fájt, hanem mindene. Hófehér volt és reszketett a gyengeségtől. “Orvoshoz kell mennem, különben nem jutok el reggel a munkába.”
Úgy érte el az utca végén álló köztelefont, mintha a világ összes hadseregét egyedül kellett volna legyőznie, akkor, abban a pincében, tizenhat éves korában, egy szál egyedül, de eljutott. Beszólt a mentőknek, hogy itt valami gond van, nem ártana ha kijönnének, mert reggel neki munkába kell menni.
A szomszédok nem sokat érzékeltek. “A nyafogás nem kenyerem” – ezt sokszor mondta – “Nyafogással semmire nem lehet jutni”.
Saját lábán kínlódott a mentőig és mert szabálykövető volt – ha valaki utasította azt teljesítette-, azért volt hajlandó végigdőlni a hordágyon. Amint vízszintesbe került, el is vesztette eszméletét, csak a kórházban ébredt, ugyanolyan szorító fájással mellkasában, mint indulás előtt.
Szemefénye este értesült, rohant is apukájához.
– Apukám, mi bajod?
– Semmi Kislyányom, estére kiheverem. Mondtam az orvosoknak, hogy munkába kell mennem, adjanak úgy gyógyszert úgy, hogy reggelig gyógyuljak meg.
– Az nem úgy megy apukám! Beszéltem a kezelőorvossal, azt mondta, ha valóban olyan szorgalmasan akar munkába járni, mint korábban tette egész életében, akkor néhány hetet pihennie kell és szedni a gyógyszereket.
– Lehetetlen, azt nem tehetem Kislyányom, olyan még nem volt, hogy hetekig ne járjak be. Még egyszer sem késtem el, egyetlen egyszer sem! És szeretnéd, hogy hetekig ne tudjak bejárni?
– Igen, szeretném apukám, hogy több mint hetekig ne tudjon bejárni!
A borostás, öreg kamasz úgy olvadt el, mint Szemefényének – Kislyányának -, minden mosolyától.
– Hát eljöttél?
– El hát, hogyne jöttem volna, az volt az első dolgom apukám. Holnap is bejövök, rögtön munka után.
– Látom, Kislyányom hoztál mindent ami kell. Olyan ripsz-ropszra hoztak ide fel, hogy egy törölközőt sem tudtam magamhoz venni, így legalább meg tudok borotválkozni.
Szemefénye mosolygott, csak az ajtón kívül kezdtek könnypatakok gurulni mind a két szeméből. Többet tudott a kelleténél.
– Igen!? Kettőig dolgozol, akkor még hazamész, elrendezed a családot. Négy óra körül érkezel ugye?
– Igen, apukám!
Másnap, Szemefényéék munkahelyén kötelező túlóra volt. Ötig dolgoztak. Nem ment haza, sietett fel a kórházba. Amint felért az emeletre és benézett a kórterembe, egy betegtárs tudatta:
– A bácsi négy óra húsz percig várta. Későn jött fiatalasszony, tovább nem bírt várni, elment mindörökre.

4 hozzászólás

    1. És igaz is. Így mégis volt “Emesének” apja… Köszönöm, Kedves Mari! 🙂

  1. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    Hát el…
    Elérzékenyítettél, Barátom.

Vélemény, hozzászólás?