Tudod, mit jelent
végigszegénykedni egy életet.
Ismered a megdönthetetlen törvényt,
miszerint: minden élet
súlyából annyit veszt,
amennyi az általa
kiszorított igazság súlya.

A sors keze villámgyors
grafikákat rajzol arcodra,
és csak ritkán vagy talán
soha nem lassul simogatásba.

Utánad vajon hányszor teríti a Hold
parti fövenyre a tengereket?
Hány ősz hullatja utódaid vállára
véres leveleit arról, hogy egykor mily
nagyszerű dolog volt a hazáért meghalni?

Hány alkony biztosítja őket a szépség
létezéséről? S ha vak marad az égbolt,
képesek lesznek-e tanításaid szerint
szemhéjuk mögött millió csillagot teremteni?

Ha nincs más, rózsákat eszel és legszebb ruhád
– a hajnal bíborcseppjeit öltöd magadra.
Felfeszülsz az égre, hogy megakadályozd
a költözőmadarak kiűzetését a paradicsomból.

Ó, dicsőség, dicsőség
a minden reggel feljövő izzó vasszobor
roppant homlokának, hullámok kiterjedt
lázadásának, a tajtékban fogant
fehér görögtűznek, imakönyvbe préselt
ibolyák hősiességének, az embereket formáló
emlékeknek, mert zsigereikbe épülnek,
mint templom falába a remetekő.

Dicsőség a mandulafáknak,
mert megőrzik tisztességüket a tavasznak.
Dicsőség a képzelet ragyogásának,
mert bevilágítja a magány idejét.
És dicsőség a végtelennek, mert
befogadja harkálykopogás-jeleidet,
a rejtekutakhoz vezető becsületes igéknek,
mert soha nem lesznek lobogói
senki szennyes emberfiának.

Dicsőség a virágok forradalmának,
petúniák rongyos koronájának, orgonák
illatkoszorújának, muskátlik gömbvillámainak,
liliomok napernyőinek, mert otthonossá teszik
az ember számára a világot. Dicsőség nekik,
rövid életüknek, hiszen oly hirtelen jön az ősz,
hogy szentséges zászlóinkat felgöngyölje.

Felhőménes hasal a Tóra,
csikói fékemlő nélkül nyargalásznak,
hullámokból kristályvázákat
csiszol a felkorbácsolt víz. Szélroham
alatt nyög a part, de a tücsökzene
ma sem marad el. Szakadatlan érted szól.

*
megjelent a Mulandóság stációi kötetben