Csalódásvers

Egem hibátlan vásznát megsebezve,
határsértő arcod egy éjszakán,
amíg az értelem radarja leste,
úgy tűnt, önként repteremre száll.
Ma már tudom, minden hiába volt,
a deltaszárnyú versek visszatértek,
most messze vagy s egy újabb riadót
nem élne túl a virrasztó személyzet.

*

E rajz már nem rád hasonlít,
idegen vonalrendszer ez,
híd nélküli folyó, folyótlan híd.
Torkolat mely forráshoz evez.

Zászlója vesztett győzelem,
elvermelt csók-emlék a nyelv alatt,
de belül még működő kohó
udvarán lassan kihűlő salak.

*

Hiányod szobrán
évek tollászkodnak.
Nem látja senki,
csak én állok előtte.
A japán turisták
egyszerűen
átsétálnak rajtad
és az eső is
csupán bennem
csorog le vállaidról.

*

Hány éve már? Itt,
ahol állok.
A tér, a végállomás,
a platánok.

A hó, a tél, a kék kabát
majd este lett,
én tavasznak éreztem
a telet,

mely most is itt bolyong.
Látom. Visszanéz,
majd elfoszlik. Nincs.
Nehéz.

Kategóriák: Vers.

2 hozzászólás

  1. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    Így együtt még inkább (s)ütnek, Barátom.
    (Pedig azt hittem, hogy az első “darab” érzelmi töltete nem fokozható.)

  2. Vajdics Anikó Vajdics Anikó szerint:

    “folyótlan híd”, “A japán turisták
    egyszerűen/ átsétálnak rajtad/ és az eső is
    csupán bennem/ csorog le vállaidról.” – meg a többi.

Vélemény, hozzászólás?