az elmúlás visszhangjai

minden nevet elvetélnek a tárgyak
nem vagyok fontos nekik én sem
pedig emlékeimben kortalanul él
az ajándékozók arcán a várakozás
kigyúló fénye amint örömömben
gyönyörködnek

minden lépés ritmusát elfelejtik
a kavicsok szükségtelen tudniuk
az erre járók célját pedig bennem
összetéveszthetetlenül zeng
anyám sétájának hangszíne ajkának
rebbenése ahogyan vasárnaponként
homlokomra csókolta az áldást

megszűnik a fasor lombjában
az izgatott remegés ami előre jelzi
a döntő pillanat érkezik állandósul
a szerelem szó honvágya nekem nyolc
betű nem értem miért támad riadalom
a templomtornyon ülő galambok
között ha kimondom neved

osztályrészem marad érted győzni
a dalt miként derékmelegítő hevét
a vének körbejárni a kert bűvöletében
emléked háromdimenziós képét
megszólítani azt a csillagot ami most is
úgy ragyog mint amikor elnevezted

Kategóriák: Vers.

2 hozzászólás

  1. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    Összetéveszthetetlenül.
    Győzöd.
    A Dalt.

    1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

      Köszönöm, Tibor, hogy annak ellenére is elolvastad, hogy már a fészen láttad… 🙂 de a számomra fontosabb verseket szeretném a TÓban összegyűjteni. Ölellek

Vélemény, hozzászólás?