az elmúlás visszhangjai 2.

méregzöld a Tó. valaminek a vége közeleg.
talán ma meghal valaki. viszonzatlan szeretetre
reménytelen gyógymódot találni, sóhajt egy nő
a parton, amitől felrebben a víz színén pihegő bogár,

és még idegesebben futkos a vízipók. az ég megtelik
kékséggel, a menny végtelen tengerén csöndcsapdába
esnek a lomha felhők. hirtelen orrodba csap apád illata,
hanghordozása, mintha a hátad mögül szólna. elrejted

magadban az aggódást, hogy a táj együtt dobbanhasson
szíveddel. nem vágysz innen máshová, attól tartasz,
a csillagos ég nem követ. a porban csintalan szél

parádézik. viháncol, amikor megkondulnak a
vitorlák kötélrögzítő vasai. hazamész. talán még
nem késő. talán ma megszólítanak a tárgyak.

 

ezen a tájon mindig az lehetsz, aki valójában vagy.
a táj is mindig ismerős arcát mutatja. csak ő változik,
aki már egy egészen más tájig hátrált. futóhomokidő.
a kétely átitat. halk mormolás hallatszik, mintha valaki

imádkozna. ettől megrendülnek az ingókövek. türelmesebben
kell várakozniuk. ahogyan neked egy olyan szerelemre, ami
tovább tart az összes búcsúzásnál, amit eddig átéltél. percről
percre öregszel, reggelre ősz remetévé görnyedsz. egyetlen

kívánságod marad: emlékezni az imádságok szövegére. az
megnyugtat. nem tudod feledni a hangot, ami a rigó torkából
kiszakadt, amikor a kertben lecsapott rá egy vércse. vagy

te rikoltottál? fölötted jelent meg az a vészjósló árnyék?
kislány magadat láttad szaladni a látóhatárhoz simuló réten.
már akkor tucatnyi szavad volt az árvaságra.

 

irigykedve nézed a viselős asszonyokat,
akik ölükben hordozzák a világot. te
születésed óta álmokkal vagy áldott.
ezért nem tudsz aludni éjjel. csak vársz,

ahogy cselló a művészre, aki tudja, a
muzsika azé, aki meghallgatja. bármit
keresel, megtalálod a zenében. de miért
várakozol és kire? ne akard az üres ház

és a bedeszkázott ablakok látványát
megosztani senkivel. egyszer visszatérsz
oda, és beengeded a szobákba a fényt.

s akkor meglátod, nincs a falon szüleid
esküvői fényképe. szüleid sincsenek.
ne dőlj a kapuhoz. szálkát szúr szívedbe.

Kategóriák: Vers.

8 hozzászólás

  1. Vékony Andor Vékony Andor szerint:

    átívelni a végtelent csak a művész tudja, neked sikerül

    1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

      húúú, elkényeztetsz, Andor 🙂 köszönöm… csak remélem,hogy sikerül 🙂

  2. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    Együtt dobban(tok), drága Mari.

  3. Nemeti Vas Katalin Nemeti Vas Katalin szerint:

    Még ízlelgetem. Nekem nem egy olvasós ez a versed. Csak ámulok és bámulok, ahogy már sokszor micsoda végtelen mélységekbe és ugyanakkor magasságokba viszel… No és az a szálka… hm, hm, hm…
    Köszönöm ezt az elképesztő, csodás érzéshalmazt. Segítek vinni, hátha könnyebb lesz 🙂 Ölellek és mp. Vacskád

    1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

      sosem akartam egyolvasatosakat írni, hisz tudod… nem szeretem tovább kényelmesíteni az olvasót 🙂 köszönöm, hogy segíteni akarsz a cipelésben, de van neked is mit… majd megbirkózom én ezzel, szép lassan feldolgozásra kerül minden, ami történt… a baj, hogy olyan hirtelen tegnapodik minden… ömp444444444444madarad

      1. Nemeti Vas Katalin Nemeti Vas Katalin szerint:

        Visszajöttem 🙂 és még hányszor. Tudom, hogy nem egyolvasatosakat írsz és nagyon is sokra értékelem, hogy gondolkodtatsz, hiszen minden valamirevaló “adás” így kezdődik 🙂 Birkózó világbajnok vagy 🙂 Viszont tényleg hirtelen tegnapodik 🙁 Mondjuk, hogy ez az élet? 🙂 én is Ölellek és mp. 🙂

        1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

          Nem… az életet az jelenti, hogy ezekből a tegnapodásokból fönnmaradnak feledhetetlen idők, napok, órák, percek, pillanatok, amiékért érdemes volt megszületni 🙂 ömp4444444444madarad

Vélemény, hozzászólás?