tisztelet neked csillogó magokkal bevetett
éjszakai ég aki még pirkadat előtt
kalandozásra bátorítod a jámbor alvókat
és a görbe horizonton csalóka remények
fényével hitegeted őket
az égi istállóban e pillanatban
elszakítja kötelét egy csillag
és hontalanul zuhan
fényévezredek végtelenébe
egyetlen esély a megmaradásra
hogy vele együtt el ne vesszünk
a vágyakozás óceánjában
és ne csapódjunk a valóság
gránitszirtjeihez mint sirálysikoly
ha így fohászkodunk:
tisztelet neked álom
aki engem megteremtettél
hogy tovább álmodhassam magam
köveken koppanó lépteimből
jövendölj egy jobban élhető jövőt
és most helyezkedj el kényelmesen
emlékeimben kedves hadd szeresselek újra
hadd tűzzön feledékenységedre mosolyom napja
csak egyetlen órára vagy percre érezzem
szerelmünk lázát láthassam nyarunk villámlásait
a Templom-hegy felett azután a józan ész özönvize
úgyis elmos mindent amire nem találok szavakat
és nem marad más csak a tenyeremben lévő keresztutak
amiken eltékozolt évek kerülgetik egymást
De látod, Mari, AZ az esély is megmaradt még.
Fölmutattad.
reménykedem, hogy így van, Tibor…
“és nem marad más csak a tenyeremben lévő keresztutak amiken eltékozolt évek kerülgetik egymást”, és milyen sokat meríthetünk, mi olvasók azokból az eltékozolt évekből!
Már aki tud a sorok között olvasni… de nem is az a fontos, hanem az, aki tényleg tud a sorok között olvasni 🙂
“ne csapódjunk a valóság
gránitszirtjeihez mint sirálysikoly” ez a gondolat jól befészkelte magát, ott a versed tengelyére, hogy szinte minden sorod együtt remeg vele!
Köszönöm, hogy tehette(m), Vincze