A semmi szinkópája

Egy adott pillanatban sorsoddá válik a gondolat.
De hirtelen eltűnni látszik. És akkor fájni kezd
benned a táj, a póráz nélkül csavargó utcák, a ház,
amit oly gyakran kelepcének érzel, a kirúgott ajtó,
amin nem tér vissza a berúgott tisztelet, a kertbe
kitelepített fenyő kínja (nem vihetett mást magával,
csak a mézeskalács illatát). Fájnak az éjszakákkal
összemosott nappalok, amiknek organza függönye
nem képes elfedni a szeretett arcot. Legjobban a
múltidő fáj, hiába tudod, hogy a jelen forrása.
Folyton fölbuzog belőle a szerelem zsarnoksága,
tekinteted egy sírhely mágneses ereje vonzza.
Óránként leszállsz a tudatalatti vizekbe, ár ellen
úszol, hagyod, hogy az emlékek piócái szívják
a véred. Aztán épségben bukkansz föl az örvényből.
Jövőidőhöz jutottál. Micsoda megtiszteltetés! Magad
sem érted. Nem reméled, hogy túléled az egymásra
utaltság kényszerképzetét. Konokul mész a végső
átváltozás felé. Valaki irányít. Tovább! Előre!
A földre tapasztod füled. Hallgatózol. A semmi
szinkópája dobol. Boldog perceket majszolsz és
pillanatokat szórsz belőle egy évődő galambpárnak.

Kategóriák: Vers.

2 hozzászólás

  1. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    “Jövőidőhöz jutottál.”
    Akkor hát MUSZÁJ remélned, drága Mari…

    1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

      Muszáj lesz, habár életveszélyes kényszerképzet az az egymásra utaltság utáni vágy 🙂 Köszönöm, Tibor a figyelmed és szívbéli szavaidat.

Vélemény, hozzászólás?