Midőn a Hídról sokkos egyének
szennyes hullámokba ugranak,
denevér száll szélkakas begyének,
s félelmet izzadnak a kőfalak.

Altatót kever egy rémült lord-major,
Ágnes meg csak mos, nem hagyja abba.
Ariel kéne, szól a holló, biz az nagyon,
kontráz a bülbül, majd föladja.

*

Te Északra, Te Délre, Te Nyugatra mész!
Bácsi, akkor ki megy majd Keletre?
Hát Horger Antal úr! Kéjjel és epedve.
Most ugyan félelmet igazgat az ösztön meg az ész,
de Judit, kérdem, repedt kályhánkban ég-e
a tűz, vagy csak holott ringat és vége?
Jó…ha nem, nem!, vánkosunk úgyis elszakadt
s közös ágyunk közepén tátongó árok.
Vonatfütty. Kitetszik: holdfény lágy fonalát
spulnizzák nők gyermekek s proletárok.

*

Ős-cudarul, zordan, fényesen,
saját két dacos szememben jártam,
Lédám glédában csörtetett utánam
Csörtetett utánam.

Titkosan, ájultan vittem buja Ugart,
nem félve, hogy lekonyul vágyó Bakonyom:
Isten elfordult, fülében ólom és korom.
Ólom és korom.

Sion-hegy alatt bódult, jó Csönd-Herceg
föl-földobott, de mindig visszaestem
s vágtattam Halál-lovon, Titok-Nyeregben,
Titok-Nyeregben.

Lerogytam s amíg Szent Mihály útja
döngött, fújt, hörgött s ájultan remegett,
Áldva Sohasem-nyugvással, Végzet etetett.
Végzet etetett.