Létezem. Egy halandó félálmában.
Felismer hajam százéves bonsai erdejének
illatáról, csak még nem tudja, hogy az a
hirtelen visszafojtott lélegzet én vagyok.
Romos emlékei között bujdosom,
félelmek taszító pólusában.
Keressük egymást világtalan csillagok.
Egyszer kigyógyul vakságából az út,
pórázán többé nem vezet. Meglátja
maga előtt áradni a kezdetet.
Hiszek magamban egy haladót, aki szavával
kiszabadítja a láncra vert kutyákat,
hosszú haldoklásából felszabadítja a tájat.
Egész valójában létezik bennem, mint
szűz hóban a lábnyom. Megszólít:
Virágom, itt vagyunk,
szerelmi történések küszöbén elbukottak,
a várakozás zsákutcájában, egy pőrére
vetkőzött őszinte pillanatban. És soha többé
nem kételkednek bennünk a végtelen pipacsmezők.
*
Megjelent az Aláírom a szabadságteret című kötetben, 2012-ben
Szeretem ezt a versedet is, nagyon, drága Marim.
Köszönöm mindenkori figyelmedet, Valikám <3
“Hiszek magamban egy halandót”
Ott él Benned és a soraidban, drága Mari…
Köszönöm, Tibor, hogy erre a régi versemre is figyelemmel voltál. Azért tettem fel, mert az alkoTÓházban még nem volt olvasható.
Most látom, Te is a csillagokkal foglalkoztál mostanában. Jó, hogy vannak, a kihúnyók helyére pedig születhet új.
A.
Köszönöm jöttödet, Anikó… éppen most jöttem a Te csillagosodtól 🙂