Világtalan

gyertya_01

a sírkert ezer lánggal
hívogat
csalogat még egy szél tépázta torz ölelésre

s én ördögborda ágyra
mint szentélyre
kifektetem sután
pislákoló emlék-mécsem

kalapos hölgy prémbundája
gallérjánál didereg

és szitál az ég ezüst könnyeket

sült gesztenye illatra
aggatott
törpe emberek
s a viaszfények arcukra lebegnek

és viaszfények a szobrok tövében
a házak szögletében
és a víz tükrén amott mely lomhán csordogál

lennék én kanóc
gyantán érlelt lánggal utcáid bejárni
és elsiratni a lecserélt neveket

szorosabban is ölelhettél volna
hogy ágyazzam fészkem
kivethetetlen
nem lennék most ennyire
tehetetlen

leroskadok kopjafáid elé
és már csak képzelem
hogy a pincetorkán még ott a légely
szomjamat oltani

Világítás-2007, november 1

Kategóriák: Vers.

6 hozzászólás

  1. Pethes Mária szerint:

    Meg sem tudok szólalni, csak sóhajtozom versed alatt, Vincze.

    “lennék én kanóc
    gyantán érlelt lánggal utcáid bejárni
    és elsiratni a lecserélt neveket”

    ezeken a sorokon kiváltképp elérzékenyültem…

    1. Lucskai Vincze szerint:

      Mária! Itt is szeretettel köszönöm a kedves szavaidat!

  2. Gősi Vali szerint:

    Már korán reggel olvastam másutt, de a csodálkozás és az élmény csak fokozódik azóta is…
    Szeretettel:
    Vali

    1. Lucskai Vincze szerint:

      Kedves Vali! Köszönöm az ITT léted!

  3. Bátai Tibor szerint:

    Torokszorító, ahogyan elsirattad azokat a neveket, kedves Vincze.

  4. Lucskai Vincze szerint:

    Tibor kedves! Örvendek, hogy betértél versemhez!

Vélemény, hozzászólás?