Triptichon

Nem szűnik a varázs

nem múlnak az álmok, szelíd
határsértők, szememből szemedre
áthajolnak napvilágnál inni
csillagok fényét, tüzet gyújtani
pázsitodon, majd kioltva meg-
rabolni rejtekeidet, nem fogyó
rejtelmeidet — körülölelnek
mindennapjaim: titkos ékszered
szorításuk, tűz-ujjuk nyoma, és
már nem szűnik a varázs soha,
szerelmem ébreszt, s bocsát rád álmot.

Itt áll előttem

éltető fénybe öltözötten, és
sugarát szelíden rámveti: íme
választott napom, holdam és minden
csillagom, partról a vágyott, álmodott
tenger, és “föld!” kiáltás az árboc-
kosárból, élet, mely puszta létével
hevít a szenvedélyig, és kitartanom
segít, élni én beléköltözöm —
magára gyújtott, és végigégem.

Már sosem fogunk

tudni nem tudni egymásról, már csak itt
a közelemben, ha legtávolabb
távol, ing alatt lángként rejtelek,
hevével bőröm perzseled, járjak
bár bárhol, fölékesítve napjaim
a megújuló vágytól, s mint kit varázs
ütött a rácsodálkozástól, úgy hasít
belém (hogy bátran legyek bátor): mi
már sosem fogunk se asztaltól, se ágytól.

6 hozzászólás

  1. Pethes Mária szerint:

    “ing alatt lángként rejtelek”… de akármelyik sorod kiemelhetném… nagyon nagy Vers!

  2. Mirage szerint:

    ó igen. nagyszerű vers, átérzem teljes mértékben. “magára gyújtott, és végigégem”

    1. Bátai Tibor szerint:

      Nagyon örülök szavaidnak, kedves Mirage; köszönet értük!

  3. Bátai Tibor szerint:

    Beérem a Verssel, drága Mari — örülök, hogy így érzed. Eredetileg három külön darabnak készült, de aztán összeálltak eggyé. 🙂

  4. Fájdalmasan szép vers, Barátom. Gratulálok!

    1. Bátai Tibor szerint:

      Köszönlek, Barátom! 🙂

Vélemény, hozzászólás?