Tilos, szabad, lassíts

Menetiránynak háttal ülök
a huszonkettes buszon,
szemben az utastérrel.
Délután van, megy le a nap,
egy férfi fülét bámulom.
Vörösen izzik, mint a parázs,
vagy mint kislánykoromban
a tenyerem, amikor
zseblámpával átvilágítottam.
A parázsszín és a jegykezelő
automata prizmájának zöldje
együtt olyan, mintha egy
közlekedési lámpa kétféle
jelzéssel villogna, tilos-szabad,
szabad-tilos – egyszerre.
Az izzó fülű a telefonja
képernyőjét nyomkodja,
nem sejt semmit a küszöbön
álló, lehetséges tragédiáról.
Nem tudom, mit néz, nem látok
el odáig, csak a telefonja
borostyánszínű villanásait
észlelem. És fellélegzem.