egyre kisebb lesz, ahogy távolodik.
vele együtt zsugorodik a látóhatár.
a csöndben hallani lehet, ahogy a
virágok szárában a remény cirkulál.

felhasad az ég rég begyógyult sebe.
heves zápor fakad belőle. fölkel a szél,
felsorolja azok nevét, akikkel találkozott.
gazdátlan kalappal zsonglőrködik.

a búzatábla mellkasába villámszike szalad.
nyitott szívműtét. eszméletlenül fekszik a táj
a műtőasztalon. nem szabad emlékeznie

a fájdalomra. a sejtek közötti jeladás élénk.
vérpipacs szivárog. isten homloka erősen
verejtékezik. szűkszavú utasítást ad: törlés!

mire kigyógyulsz a gyermekkori traumákból,
hasonló sebeket ejtesz ivadékaidon, pedig arra
törekszel, hogy mártíromság helyett a jósággal
hívd fel magadra a figyelmet. bárcsak holnapra

egyszerűen elpárologna belőled az önsajnálat. életed
ösvénylabirintus. mennyi tétovázás: merre indulj.
találkozol emberekkel, akikről első látásra úgy
érzed, mintha mindig is közel álltak volna hozzád.

aztán kiderül, nem ismerik az álmaidat, ahogy te
sem az övékét. kérdésekkel ostromlod az eget, míg
belátod, benned a felelet. belehallgatózol a tücsökzenés

sötétbe, gyertyát gyújtasz, füstölőt, reméled, ezzel
egészen kis körre szűkült világod megtisztul. de nem.
belőled szivárog a tévedések szennyeződése.

kár, hogy a búcsúzásoknak és nem az érkezéseknek,
állítottál emlékművet. számos szomorú obeliszk mered
az égre. egyedül magadnak tehetsz szemrehányást a
választásaidért. nem élheted tovább őseid fájdalmát.

a magadéiból kell tanulságokat levonni. lerombolni
minden kőszobort, bánatos arcú reliefet, és felépíteni
saját világod, amiben élni tudsz. mítoszrendszeredből
panteont, aminek homlokzatát nem szerencsétlen alakok

tartják inuk szakadtáig. amikor a jól végzett munka
végeztével lemész a Tópartra, ne bámulj a messzeségbe,
az égtájaktól úgysem várhatsz semmi jót. ámítás, hogy

éden nyugatra található. mesélj az öbölnek visszatérő
vitorlást, aminek tatja nem töri össze a vízen álmodozó
tükörképeket. és egyszer csak meglátod köztük a tiéd.