olyannak látja a világot, amilyennek
lennie kellene. így érvényét vesztik
az eljövendő századok fenyegetései,
és lemondhatnak a világvége-hisztériák
szervezői. szeretett tárgyaival rendezi
be az univerzumot, látja a természet
magától értetődő tusvonásait.

a jó szándék ívfényébe fogja a világot,
cipőjére föld ragad. magában hordja
teremtés gondolatát, ügyel, túl nagy
szelet ne kavarjon a felhőistálló alatt.
ficnikre tépi a kilépőcédulát, még marad,
idő is elhagyni a talpára gyülemlett sarat.

hosszan elnyúló híd a távlatok két vége
között. fehér ágyneműjéből előkiáltja
a tájat, roppanó ágaknak énekel, míg
a közlekedési lámpákkal együtt zöldre
váltanak. nem érdekli, hogy minden
távolodik, mintha nem akarna tudomást
venni róla. öröme telik a belőle sugárzó
fényben, nagy levegőt vesz a következő dalhoz.

Megjelent, Kivágott nyelvű harangok című kötetben, 2013-ban